A budai anyák kelet felé indultak el

Pál Dániel Levente legújabb verseskötetében a ballada műfajának megújítására tesz kísérletet, szereplői toxikus házasságokban élő feleségek és férjek: menekülnének, de nem tudnak, menekülnek, de minek, vagy valahol nagyon messze – Indiában, Egyiptomban – próbálnak új életet, esetleg halált találni.

Ballada a kötetből

A BUDAI ANYÁK KELET FELÉ INDULTAK EL

És egy napos délután a budai anyák
kelet felé indultak el,
maguk sem tudták, miért és mi
vonzotta őket a rozsdaövezet karmai
által megmart vad vidékek felé,
de felkerekedtek, és hátrahagyva mindent,
egyszerre elindultak, és a Keletiben vagy
Pest határában bevárták egymást, hogy
együtt menjenek el, ki tudja, hová.

Férjeik és szeretőik álmélkodva nézték
a tárva-nyitva felejtett ajtót
és a közös fotók körül megrepedt falat,

gyerekeik még a szomszéd kertben
játszottak a szomszéd gyerekekkel,
ők mindezt majd csak akkor veszik észre,
ha hiába követelik este a vacsorát,
s ma először fogmosás és altatás nélkül
egyedül alszanak el.

És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek-mendegéltek kelet felé,

egyik a Tinderen talált magának örök társat,
másik a budai templomokban begyakorolt
bársonyos feloldozásokat cserélte volna
valami keményebbre, törvénytelenebbre,

egy másik megunta, hogy a családfenntartó
már csak kedden, foci után, meg vasárnap reggel,
mikor végre a heti stresszt rendesen kialudta,
néz rá úgy, mint szarvasbika a szarvasünőre,

egy másik meg arra vágyott,
hogy amit a filmekben látott,
milyen végre nem egy tengerzöld
IKEA-selyemlepedőt összegyűrni,
hanem egy véreres konténer
rozsdásodó vasszegélyét –
mint azokban a filmekben
a szovjet partizánasszonyok,
a sörgyári munkáslányok,
a kubai szövőnők
nyolc óra munka után, félrehúzódva
egy érintetlen zugba.

És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,

az egyik három gyereket hagyott Pesten,
nagyok már, majd anyjuk leszek
minden második héten,

a másik fényes karriert dobott sutba,
elégszer verte már fejét az üvegplafonba,
megunta, megunta, megunta, megunta,

egy másik végigtüntette az életét,
molinót emelt, plakátot ragasztott,
aztán a világ szakasztott
olyan maradt, mint ami ellen ő
meg még nagyon sokan
fél életükben csak vonultak,
vonultak, vonultak,
hát most már vonuljanak mások,
én elmegyek keletre,
keletig meg sem állok!

És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,

az egyik azért, mert férje
kikölcsönözte magának minden második
péntek éjszakát,
ő meg hiába artikulálta a társadalomkritikát,
hümmögő falakba ütközött,
süket fülekbe kiabált,

egy másiknak meg abból lett elege,
hogy nincs férfi már, mind bátortalan,
ő azt akarta, hogy derekát úgy fogják meg végre,
hogy érezze magát veszteg,
mint akit jól helyretettek,
de legalább úgy, mint az a bizonyos
menyecske a népdalokban,

egy másik meg csak ment a többivel,
ha mind keletre megy,
abból baj nem lehet,
ki a fene maradna
Pesten és Budán
egyedül nő,
akit majd körülnő
az ott maradt félhülyék
önsajnálata, na nem!

És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,

az egyik meg töritanár férje
miatt hozott túl sok kompromisszumot,
miközben azt hallgatta,
mióta világ a világ,
hogy kompromisszumokat amaz hozott,

egy másik meg kiábrándult abból,
hogy hős férje csak a Facebookon forradalmár,
amikor a papucsot bakancsra kellene cserélni,
és feltépni az utcaköveket,
mindig azt válaszolja, üljünk le s beszéljük meg,

egy harmadik meg kamaszkori szerelmét
hagyja most Budán,
maradt, mi volt az ígéretes tehetség:
lehetőség, lehetőség,
elodázott lehetőség,

egy negyedik meg azt nyilatkozta
egy német újságnak,
hogy a férje tíz éve csak mondja,
és mondja és mondja,
hogy majd elviszi őket
egy új hazába,
ahol „polgárhoz méltón lehet élni”,
aztán egy villanykörtét nem tud betekerni,
bezzeg ez a városi értelmiség által
megvetett és lenézett borsodi senki
úgy ácsol tetőt, úgy rakja a cserepet,
hogy németbe meg spanyolba hívják,
és alig tud itthon pihenni,
annyit kell nyugatra melóba menni,
és majd vele építünk új otthont,
új országot, új házat, új hazát,
és a végén szülök majd neki is
egy csodaszép kisbabát.

A budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek-mendegéltek kelet felé,

egymásra mosolyogtak, és a nap rájuk,
és az elégedetlenség és öntudat
gyümölcsfákká változott
a Miskolc-Tiszai pályaudvar árterében.