Erdély öröksége VIII. [antikvár]

Erdély rövid, másfélszáz éves fellendülése után, ami alatt megtalálni vélte történeti hivatását a német és a török világ között, egyensúlyát veszítve a nagyobb erő nyomásának volt kénytelen engedni. A XVII. század első felének virágkora után jön a tragikus századvég és a sors gúnyja, hogy a magyar nemzetet a török alól felszabadító akarat Erdélyt nyomorba taszítja, egy új és a múltjával ellenkező világ kényszerzubbonyába öltözteti. Az 1691-ben kiadott leopoldi diploma nemcsak Erdélynek a Habsburg-birodalomhoz való viszonyát szabályozta, de egyúttal olyan utakat is jelölt ki számára, amelyeket akarva, nem akarva, az eljövendő század alatt követnie kellett. Erdély a XVIII. század első felében leszegényedett, kihasznált, koldussá tett ország. A század elejének harcai, majd a súlyos járványok és később a nagy adó megbénítják gazdasági fejlődését, szellemi életét pedig lassúvá, tapogatózóvá, bizonytalanná teszik. Egyébként Erdély nemcsak a saját változásai válságában kénytelen vergődni és utat keresni, hanem ugyanakkor a nagy európai változások részese is. A XVIII. század a nagy változások és a bátor kezdeményezések kora. A bomladozó régi és a kibontakozó új világ eszméi teszik e századot problémákkal és válságokkal telítetté. Az új kort előkészítő erők egyelőre sokirányúak és egymással ellentétesek, de egyben öntudatlanul is megegyeznek és egyirányúak, hogy a régi világ életformái döntő átalakulásra szorulnak. Az európai történetírás a XVIII. századot a felvilágosodás századánaknevezi, de e fogalom ellentétes erőket takar és lényegét csak azoknak tárja fel, akik azt a maga sokféleségében és mélyrétűségében képesek felfogni. Az európai felvilágosodás minden nemzetnél más formában jelent meg és ugyanakkor minden nép lelki életét is ellentétes irányokban indította el, tette új eszmék termőtalajává. Alapelve a racionalizmus volt, ami már önmagában is a középkori világszemlélet ellentétét jelentette.