Sovány angyalok

A negyvenéves tanárnő bírósági ítéletére vár, és közben a kórházban próbálja összerakni sorsa mozaikdarabkáit. Hol tört meg az élete? Létezésének kudarca a testébe, a történelembe vagy a házasság természetébe volt írva?
A Sovány angyalok lapjain Lívia visszaemlékezéseit olvashatjuk: egy kizökkent személyiség múltmentési kísérleteit. Hogyan ismerkedtek meg férjével, az ígéretes atlétával, hogyan küzdöttek, majd adták fel, hogy gyerekük legyen, miképpen élték meg a rendszerváltás kalandos zűrzavarát - és végül miként néztek szembe azzal, hogy nincs már hova futniuk egymás elől.
Kiss Noémi új regényében az irodalom nyelvén beszél az élethazugságokról, a családon belüli erőszakról, a testi-lelki meddőségről. A Sovány angyalok egyszerre érzéki és idegen, forrón közelítő és hidegen absztrakt.Volt egy kórház, sokat feküdtem ott, az ablak mellett állt az ágyam, a könyököm néha bevertem a radiátorba. A városból HÉV-vel lehetett kimenni. Messziről világított, mint egy karácsonyfaégő, pontokban. Barátságos, meleg volt. Gőzölgött a szellőzőből a füstös bőrszag, az izzadság párái.
Sárga üveges teraszok fogták körbe a hatemeletes panelépületet. Valahol a pusztaság közepén húzták fel, letűnt kor munkásai. Közel a HÉV megállóhoz, ne kelljen sokat gyalogolni. Akinek törött volt a lába, hiányzott a veséje, műtötték az állkapcsát, vagy éppen gyereket szülni ment oda, annak egy örökkévalóságnak tűnt.
Tágas parkjában kihajtott a spiraea, néhány zöld szár bújt ki a fekete, vizes földből. Éjszaka földikutyák tanyája, akik hatalmas kupacokat hagynak maguk után, végigtúrják átlóban a kertet. Jó érzés bejárni. Belélegezni a tüdőbe. Mikor idekerültem a szívemmel, képtelenségnek tűnt, örültem, ha a betonpadig eljutottam a vizit után. Akinek infarktusa volt, nem is akarták kiengedni a kórteremből, aztán mégis mehettem, nem törődtek velem.
Teltek a hetek, erőre kaptam. Jöttek sorban újra más betegségek, egyelőre itt maradok. A vetetlen ágy és a tavaszi szélben kalimpáló bokorágak között fogok nemsokára futkorászni, ha meggyógyulok. Megszerettem ezt az utat, még akkor is, ha olyan nehezen ment néha, egészen nehezen megy itt minden, az is, hogy levegőt vegyek egyáltalán.





Volt egy kórház, sokat feküdtem ott, az ablak mellett állt az ágyam, a könyököm néha bevertem a radiátorba. A városból HÉV-vel lehetett kimenni. Messziről világított, mint egy karácsonyfaégő, pontokban. Barátságos, meleg volt. Gőzölgött a szellőzőből a füstös bőrszag, az izzadság párái.
Sárga üveges teraszok fogták körbe a hatemeletes panelépületet. Valahol a pusztaság közepén húzták fel, letűnt kor munkásai. Közel a HÉV megállóhoz, ne kelljen sokat gyalogolni. Akinek törött volt a lába, hiányzott a veséje, műtötték az állkapcsát, vagy éppen gyereket szülni ment oda, annak egy örökkévalóságnak tűnt.
Tágas parkjában kihajtott a spiraea, néhány zöld szár bújt ki a fekete, vizes földből. Éjszaka földikutyák tanyája, akik hatalmas kupacokat hagynak maguk után, végigtúrják átlóban a kertet. Jó érzés bejárni. Belélegezni a tüdőbe. Mikor idekerültem a szívemmel, képtelenségnek tűnt, örültem, ha a betonpadig eljutottam a vizit után. Akinek infarktusa volt, nem is akarták kiengedni a kórteremből, aztán mégis mehettem, nem törődtek velem.
Teltek a hetek, erőre kaptam. Jöttek sorban újra más betegségek, egyelőre itt maradok. A vetetlen ágy és a tavaszi szélben kalimpáló bokorágak között fogok nemsokára futkorászni, ha meggyógyulok. Megszerettem ezt az utat, még akkor is, ha olyan nehezen ment néha, egészen nehezen megy itt minden, az is, hogy levegőt vegyek egyáltalán.