A kérők/A peleskei nótárius [antikvár]

Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly: e két nagyunk pályáján vehetjük legtisztábban szemügyre azt a nagy fordulatot, melyen költészetünk e század húszas éveiben átment. Kazinczy mindenekfelett ízlést hirdetett: a német klasszicismusba merült szelleme tartalomban lehetőleg általános emberit, a formában pedig kényességet, csinosságot követelt; egész költői világunknak a régiekbe s az ő nyomukon járó németekbe merülését tekintette, ha nem is czélnak, de legszükségesebb iskolánknak. Kisfaludy Károlyt részint modernebb képzettsége, részint a reform-kornak kitörőben levő nemzeti szelleme, más útra vezette, s benne és általa egész költészetünket. Ez a szellem a magyar múltból táplálkozott s a politikában és társadalomban érvényesíteni és kifejteni törekedett, a mi magyar erőt megőrzött a múltból. Érzését és képzeletét magyarsága illette legerősebben, s költészetében is magyarságán kivánt lelkesedni, mulatni és okulni. Ez az egyre erősödő szellem Kisfaludy Károly költészetében ismert először magára: drámáiban a magyar hősiség, lelki nagyság, vigjátékaiban a magyar egyenesség, önmagához való hűség, ősi erkölcsi erő képeire. Innen van rendkívüli hatásuk és korszakos jelentőségök. Bár Katona Bánk-bánja régebben készült a Tatároknál s Fáy András Különös testamentoma is a Kérőknél és a víg elbeszéléseknél: az új szellem első győztes képviselőjévé s az új nemzetibb költői iskola első vezérévé Kisfaludy Károly lett.