Csongor és Tünde [antikvár]

Mily különös, hogy a világirodalom legszebb filozófiai költeményei sokszor a népköltészet egyszerű szimbolumait használják föl a legmagasabb röppenésű gondolatok kifejezésére. Mintha az emberi szellem legvégső, leghatalmasabb szintéziseiben odajutna vissza, ahol a gondolat először ébred öntudatlan álmaiból s a poézis egyszerű és naiv virágaiban bontja ki szárnyait. Végső egyszerűség és végső egység, a bölcsesség alfája és omegája ezekben az ősi képekben találkozik és olvad össze.Vörösmarty harmincéves korában írta a Csongor és Tündét, tehát neki valóban túl az "emberélet útjának felén," abban a korban, mikor az ifjúság első szenvedélyeit kitombolva, örömeit és csalódásait végigizlelve költészetben és életben egyaránt ráeszmél először arra a nagy problémára, mi az élet célja, mi az emberi boldogság? S a feleletet a középkori magyar verses népmese, Árgirus és Tündér Ilona története adja meg allegorikus formában. Árgirus-Csongor az élet keserű tapasztalatain és viszontagságain keresztül hajszolja Ilona-Tündét, kit egyszer elvesztett, mint az ember a gyermekkori boldogságot, s kit csak számtalan szenvedés, kiábrándulás után talál meg szinte véletlenül, a sorsnak ép olyan szeszélyes fordulatával, mint amilyen eddig hányta-vetette, mikor már-már kétségbeesik az éjtszakában, a "szív többé nem vigasztalja és az ész megszomorítja," megtalálja a szerelemben, abban a diadalmas szerelemben, mely amilyen váratlanul éri az embert, olyan ellenállhatatlan, s győzedelmeskedik az éj minden sötét hatalma fölött.