EB 37-51 [antikvár]

Lovak Ezerkilencszázötvenöt egyik őszi reggelén öregapám felültetett a fekete muraló, Vilma hátára. Óvodába indultam éppen, nyakamban a tízórais kistáska, fejemben zsokésapka, jobb kezemben tartom a kantárszárat. Vilma nincs befogva, türelmesen áll a kocsi előtt, a gyeplőszár vége a jobb oldali lőcsön, a kocsi-deszkáról lelóg a rongypokróc. A trágyadombba szúrt vasvilla körül tyúkok kapirgálnak. Vilmától balra oszlopok támaszkodnak egy kiszáradt fának és a dragacs látszik, melyre rávetül a ló árnyéka. A háttérben a fölszántott ó'szi határ. A felvételt apám készítette; a fényképezőgépét bizonytalan helyen órzöm. Egy év múlva már a kultúrház gondnoki lakásában éltünk, onnan kezdtem iskolába járni és ott köszönt el tőlünk akkor unokabátyám, hogy meg se álljon Kanadáig. Tegnap telefonon felidéztük újra azokat a napokat, amikor október harmincadikán összehívták a légvédelmi tüzérezred legénységét, hogy döntsenek az átállásról és a parancsnok meg a párttitkár letartóztatásáról. Ezt november elsején meg is tették, majd hozzáfogtak a városban lakó ávós tisztek összegyűjtéséhez. Ott volt vele a szolgálati lakás konyhájában Feri, a katonatársa is, akivel együtt indultak Nyugatra. Feri viszszajött (onnan!) egy lány miatt; aztán ellenforradalmi tevékenységéért a katonai bíróság tíz évre ítélte. Kilencven után egy POFOSZ rendezvényen találkoztam vele újra, akkor már őrnagy volt. Öregapám a négy elemi elvégzése után napszámba járt. (,,60-70 íillér volt akkor a napszám, három napig kellett egy ingért dolgozni.") Pályamunkás is volt egy ideig. C,Nagydorogtól jöttünk lefelé. Száz pengő egy hónapban. Az igen! Jó pénz volt!")