IV. Henrik [antikvár]

Igazi drámák színtere mindig az emberi lélek. Ismert vagy ismeretlen ok a lelket kettéhasítja és a hasadásból vulkánikus erővel iszonyú lávaár robban ki: a tragikum. Valahol lent, a gondolatok, érzések és eszmék titokzatos mélyében két világ fordul szembe egymással: valóság és. látszat. Tudat és ösztön. Lényeg és forma. Élet és játék. A dráma hősének lelke borzalmas csatatérré változik át: a formákba merevedett szociális lény küzd életre-halálra a formákat tagadó individuális emberrel. A lélek két fele, míg egyensúlyi helyzetük fel nem borul, egymást kiegészítve végzi a legcsodálatosabb alkotómunkát. De bármelyik gyűri is le a másikat, a katasztrófa már bekövetkezik. Öntudat híjján az egyén a csorda barmává satnyul. A közösség átérzése nélkül önző és ártalmas dúvaddá lesz. A lélek egyensúlya, ha felbillent, szükségszerűen és kikerülhetetlenül következik a katasztrófa. Beteljesül a végzet, ahogy a görög tragédia, hirdeti, lesújt a sors, ahogy Shakespeare tanítja, büntet a mult, ahogy Ibsen hiszi, vagy ahogy a jelenkori drámaíró mondja: az élet logikus láncolatában az ok felidézi törvényszerűen a következményt. A lélek kettéhasadásának tragikus pillanatában az egyén vagy a közösségtől szakad el, vagy önmagától. Mind a két esetben megpecsételte sorsát.