Körmagyar/Körbe-körbe [antikvár]

Ez a könyv nem arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. Ennél kevesebbről van szó, az országról, az ország állapotáról szól. Nem az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Kornis Mihály könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy szomorú tanköltemény. Így körbe-körbe, irodalomból irodalomba, körből magyarba. Aha, maci, akkor ez egy ilyen ország mostanában. Kezünkben ketté törik a nyalóka. Lécci, ne szórcsizz, adj egy pézsét. Itt csak a dezskák futnak vagy a csöcsbombázók. Bocsika. Csá. Tök mindegy. Az a kibaszott kurva ártatlanság, ahol a költő mondja, kunyizol itt folyton a mondatokért. Hát ezek szörnyetegek, tízfilléresekkel dobálják a Szűzmáriát. Egy széjjelcincált társadalom karikatúriái a szereplők. Igaz ez? Csak karikatúrák volnánk, csak a kor imbecilis gyermekei? Ez legalábbis kérdéses. Másrészt viszont nem feledhető, hogy mindegyik szereplőnek van egy pillanata, amikor majdnem sírva fakad. Az őszinteség, a magány, a megaláztatás és tehetetlenség pillanata. Az ezer sírás országa.