Legenda a dicsőséges feltámadásról [antikvár]

Megvallom, hogy e kis könyv szerzője: elvetélt színész. S azt hiszem, hogy a három játék gyarlóságainak s erősségeinek egyaránt ez a magyarázata. Bizonyos, hogy írójuk szerepet játszik; de a szerepben - mint minden vérbeli színész - önmagáról is vall. Ha tétova nézelődve tekintélyes protektor után kutatok, fel akarván kéredzkedni különös formájú poggyászommal az irodalom zsúfolt vonatára: a nagy játékos, Cocteau jut eszembe. Aki az Aigle a deux tetes vagy a Renaud et Armide romantikus és klasszikus mutatványait műveli: legalább annyira komédiás, mint író. Örökké a stílusparódia határán mozog, de sohasem lépi át a határt. Épp ezzel gyönyörködtet. Mint ahogy a kötéltáncos vonzereje is: a le nem zuhanás művészete.E három színpadi játék három igen különböző korba vezérli az olvasót. A Legenda egy elképzelt, hol-volt-hol-nem-volt magyar középkor vaskos világába invitál. A Hazárdjáték a francia ancien régime fehér parókás fantomjait idézi. Az Éva lánya a magyar biedermeier pest-budai és szentendrei portáira les be.Ami a három játékban közös, az a játékmester iróniája s a naivságra sandító nosztalgia.