Minden idők [antikvár]

I. Vihartól nem félünk, villámtól remélünk, napot elfeledjük, létünket gyászoljuk Pázmány Péter 1956 Kedd. „Vér, vér", mormogja örzse az ablakkeretnek dőlve, „vér". Halottsápadt, nincs erő cingár lábában. Ketten támogatják az al-kóvban. Ragadós ez a vészhangulat. Z. arca elkomorul, leszegi szépen formált, fürtös népköltő fejét. S. tágult szemekkel bámul a bölcsészkar belső négyszögére — mit udvar helyett tervezett az építész —, hová, a magas falak ellenére bemerészkedik a villogó napsugár, „örzse", mondom, megragadva sovány, inas karját. „Milyen vértócsákról beszélsz te itt össze-vissza? A víz nem válik vérré!" Egyikőjük sem nevet. Z: „örzse nagyanyja javasasz-szony " „És te felvilágosult poéta, hiszel az ócska babonákban? Csokonai pöröghet a sírjában." Erőlködöm, hogy feloldjam a hangulatot, a távolbalátó rémület és a gyerekes félelem arcokra írt, végtagólmosító keverékét. S. rámnéz, kicsinyég bandzsa, ártatlan szemével, melyből lám kihunyt a flört is, s pupillája mandulaalakúból kerekre tágul a belső komolyságtól: „Inkább hozz egy széket, Lapaj." Elsattyogok. A tantermi falióra 2.15-öt mutat. Szék nincs. Reggel lecigölték mind az egykori kápolna-tornaterembe, elég se volt, én hátul álltam S.-sel és félhittel, félbizalommal figyeltem: forrong a platform, parázslik a hallgatóság. OJ VEZETŐSÉGET! VISSZA AZ 53-AS KORMÁNYPROGRAMHOZ! LE A SZTÁLINISTÁKKAL! — Pattogtak a jelszavak, csapkodott a vita. SZABAD VÁLASZTÁSOKAT! A srácok egymást tüzelték. Az ötvenötös visz-szacsapó Rákosi-hullám kisodort ötünket — különböző okokból — s most kecmeregtünk volna ismét vissza az egyetemi padokba. Faragó állítólag lázított, Zsolnai bűne az volt, hogy elválaszthatatlan barátság fűzte hozzá. Kovácsot mint kulákot szórták ki, holott csak 10 hold földjük volt, de a katonai táborban összeszólalakozott a főhadnaggyal; Schmidt disszidálni akart — vagy ki tudja? —, lekapcsolták a határzónában, s én, jómagam Lapaj, a vastenyerű történész (egyszer eltörtem egy diótörőt) összekülönböztem a párt-titkárral. Véletlenül, mert mindig is óvatos akartam maradni. Szóval, hogy a kirúgást elkerüljem, magam kértem az egyéves kimaradást „hogy részt vehessek a termelésben". Mi tagadás a lóvé jól jött, éjjel vagont raktunk ki a Délin, télen havat lapátoltunk a Nagykörúton, jóllehet ezek az alkalmi munkák éppen felszínen tartják az embert. Én viszont pénzmagra akartam szert tenni, hogy