Színház [antikvár]

Szomory Dezső újra népszerű; bemutatói, akárcsak a régi Vígszínházban, megint eseménynek számítanak. Váratlan feltámadását nem lehet a szecesszió reneszánszával, a divatos századvég-nosztalgiákkal magyarázni. Azzal a bájosan üde régiséggel sem, amely Szomory színpadán mindig jelen van, a selymes enteriörökben, a zengve felívelő és komikusan megtörő tirádákban, a sűrű óh-okban, a mondott szövegnél is poétikusabb - vagy ironikusabb - színpadi utasításokban. Ezek mind a főképpen a nyelv, az összetéveszthetetlenül szomorys stílus, a túlfeszített pátoszban bújkáló humor csak összetevői a sikernek. Mert Szomory - bármennyire látványosak voltak különcségei és különösségei - elsősorban lírikus és lélekismerő. A drámai konfliktusnál valószínűleg fontosabb számára hősei személyisége; a színpadi helyzet nemegyszer mintha csak ürügy lenne, hogy megismerhesse alakjai pszichikumát, hangos szenvedélyeiket és titkos szenvedéseiket, örömeiket és letörésüket, az indulatok költészetét. Ezért érezzük olyan közel magunkhoz a történelmi drámák figuráit: a történelmi szerep merevsége leolvad róluk, mi a vergődő embert látjuk József császárban, II. Lajosban: a férfit, akinek sorra összeomlanak tervei, reményei, a koravén kamaszt, akit a biztos halál közelsége érlel férfivá. Ez az intim pátosz nemcsak a történelmi drámák sajátja. Társadalmi színműveinek polgári környezetében viccbe csavarodnak a nagy érzések, de - s Szomory ezt nem felejti el soha - a maga fájdalma éppúgy fáj a legszánalmasabb kispolgárnak is, mint bármelyik klasszikus tragédia hősének.