A család bolondja I-II. [antikvár]

Appassionata. Mikor a zene elhallgatott, mindig hallani lehetett, távolian és örökösen, a tenger zúgását a töltés kövein. Egy mély csobbanás, szünet, a kavicsok csikorgó lármája, aztán megint egy mély csobbanás : ez volt az üteme. A világ őskorában is ilyen tempóval csapkodta a Lidó szélsöpörte dűnáit. Halásznemzedékek születtek, éltek és haltak itt, csak a vízimadarakkal osztva meg a magányosságot. A száműzött Byron is megállt a tamariszkuszbozóton át lovagolva, hogy hallgatódzzon és melankolikus legyen. És most a tamariszkuszok és a halászkunyhók eltűntek, most, hogy a dűnákat hotelek, villák, mólok, kabinok és villamosok halmaza rejtette el, a tenger még mindig ugyanazt a dolgot mondta: - Ssss ... csönd! Én vagyok az Adria. Ssss .. csönd ... Azokat a kis szüneteket ragadta meg a Lido Pier Cinema programmjának egyes számai között, azokat a furcsa kellemetlen pillanatokat, mikor az ezüst lepedő szürke lesz és a hallgatóság, a fölgyújtott fénytől zavartan, bizonytalanul lebegve a valóság és illúzió között, gyáván, suttogva beszélgetni kezd. Caryl Sanger a csobbanást és a szünetet hallgatta az elfojtott fecsegésen át, az ajtó melletti kis asztalon lévő üvegek csengésén és a mellette ülő hegedűs bizonytalan hangolásán át.