A Fő-utca I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: "A Mississipi mellett egy dombon, hol két emberöltő előtt még indiánok táboroztak, egy leány állott az északi, búzavirágkék égbolt alatt. Nem látott már indiánokat; a gőzmalmokat nézte, s Minneapolis és St. Paul felhőkarcolóinak csillogó ablakait. Nem is gondolt indiánus nőkre, sem a yankee szőrmekereskedőkre, akiknek árnyai mindenütt ott voltak körülötte. Brieux színdarabjaira gondolt, majd a diókrémre, meg hogy miért is tapossa az ember ferdére a cipősarkát és hogy a vegytantanára mennyire megbámulta az új frizuráját, mely füleit elrejtette. A friss szellő, mely tízezer holdak búzaföldjéről jött, oly kedves, élettel telt és mozgalmas szépségű vonalakba rendezte taft ruháját, hogy a domb alatt húzódó úton véletlenül elhaladó utas szíve vágyódóan dobbant meg, ha meglátta. Kitárta karjait és hátrahajolt a széllel szemben, ruhája ráncokba fodrozódott és csillogott, egy hajfürtje szelesen lobogott. Lány áll egy dombtetőn; hívően, szoborszerűen, fiatalon; szürcsöli a levegőt, mintha ara vágyódna, hogy az életet szürcsölje. A várakozással telt ifjúság örökös, fájdalmas színjátéka. Carola Milford ő, ki a Blodgett-kolégiumból menekült ki egy órácskára. Az úttörésnek, a nagy, kerekkalapú lányoknak és az erdőritkításokban fejszékkel agyonvert medvéknek ideje már rég elmúlt és egy lázadozó lány annak a zavart földnek a szelleme, melyet amerikai Középnyugatnak hívunk."