A másik mester I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Barbiánnénak igaza volt, amikor Péter arcában a jövendő szobrot vizsgálgatva, üstökét hirtelen elbocsátotta. Az az új önelégült vonás az orra és a szája szöge közt, mely Hilda szobrásznői vizsgálódását egy gyors, féltékeny kérdéssel szakíttatta meg : csakugyan a szerelem nyoma volt. S mindaz, ami az utolsó téli szerda óta : új, oldott és szokatlan volt rajta - utánarugaszkodása a villanyosnak, egy kis ruganyos meghúzás s hintázás a lépteiben, szemében a fölény ártatlanságot játszó verőfénye - valami boldog, érzéki titkot csillogtatott át rajta. Maga Hilda is ezért gyúlt föl s türtőztette magát még az ura jelenlétében is oly rosszul. Egy zárkózottnak megismert fiatal lény szerelmi felpuhulásában mindég van valami izgató, prédára hívó, még akkor is, ha érzékisége tokjait nem mi oldottuk fel. Talán én is hozzáférhetek, érzi az idegen szerelem veszélyét s reményeit, aki idáig szerelemtelenségitől szenvedett... Egy-két nappal azután kezdődött, hogy Péter Barbiánéktól jövet a ködben nyirkosra kóvályogta magát s a Ferenc József-híd korlátján, a láthatatlan elhúzó uszályok piros lámpái fölött, nőre és családra kellett gondolnia. A ködös, naptalan téli napok közé, valami meteorológiai csira tévedés jóvoltából néhány fényesebb került; afféle előtavasz, amikor a hőmérő alig egy-két fokkal mutat többet mint előző nap, de a felhők kusza futkározása ott fenn, egy kis napsütés a havon vagy pocsétában - vagy talán valami egészen más ismeretlen erjesztő, amelyről a tudomány nem tud, de az érzékek tudomásul vesznek: azt a benyomást kelti, hogy ez az esztendő más lesz, mint a többi s minden naptári tapasztalat ellenére a tavasz már január derekán beállhat...