A tóparti remete [antikvár]

Részlet a könyvből: Mikor édesanyja kicsavarta kezéből a fegyvert és esküvel fogadtatta vele, hogy soha többé nem fog önélete ellen törni, egy elhatározás érlelődött meg agyában. Egy kényszerképzet csökönyösségével uralkodó elhatározás, mely azt tanácsolta, azt követelte, hogy ha már nem válhat megútált életétől, legalább hagyjon el mindent, ami múltjára emlékeztetheti. De más világtájakban is csak újabb csalódásokat sejtett, mivel sebzett lelke nem biztatta azzal, hogy egy bármilyen külső sikerekben dús élet, alapjában jobb lehessen, mint a régi volt, ő egyre csak olyan helyre vágyott, ahol fájdalmát elrejthesse, ahol egy indus bölcs tétlenségében adhassa át magát a nagy Nirvána utáni sóvárgásnak. Óh! csak ne tudni, ne hallani semmit csalfa asszonyról, hűtlen barátról, áruló bajtársról, bizalommal visszaélő közegekről! - Zárdára gondolsz? - kérdezgette anyja szívdobogva, mert, bár módfelett vallásos asszony volt, mégis nagy aggódással töltötte az a gondolat, hogy egyetlen fia, huszonhárom éves korában, magára zárjon egy olyan nehéz kaput, amelyet soha, soha többé nem volna, nem lehetne ereje újra feltárni.