Az aranypáva I-II. [antikvár]

Prológus. A Góliáth gyors iramban szelte a hullámokat. A kapitány ugyan nem pályázott arra, hogy elnyerje az Óceán kékszalagját, de szemmelláthatólag ambicionálta, hogy hat napon belül érjük el az európai partot. Két nappal ezelőtt üvöltő vihar lepett meg minket és a hajót kissé elsodorta a vizi országútról, amelyet a nagy luxusgőzösök és teherhajók egyaránt igyekeznek betartani Amerika és Európa között, de a pompás gépek hamar behozták a késést, s mi a Góliáth életében rekord-idővel tartottunk Európa felé. Még csak ez az egy éjszaka és reggelre már feltűnnek az öreg földrész partjai s az a sok ember, akit a kényszerűség hat napra összezsúfolt, a szélrózsa minden irányában elrohan az európai vasúthálózaton, sietve hazafelé. Mert szép-szép az az Amerika, de azért valahogy melegebb, intimebb az a vén Európa, amely mindenikünk számára rejteget egy darab földet, amely ország, haza, otthon, tűzhely, család... Fent ültem a fedélzeten. A nyári éjszaka minden káprázata borult a tengerre, amely, mintha érezte volna a sok bűbájos szépséget, kéjesen, szinte lustán nyúlt el a kékes sötétségben. A hullámok alig csobbantak s ha a hajó kivilágított ablakai nem rajzoltak volna fantasztikus arabeszkeket a vízre s fehér fodrok nem kísérték volna útját, nem is lehetett volna érezni, hogy maximális sebességgel rohanunk.