Bűn I-II. [antikvár]

Lajos, amióta katonáéktól hazajött, úgy élt a falujában, mint az elrekedt utas, akit a hó befútt, de a szép idő majd csak tovább segít. Régi gazdája, a gőzmalmos, visszavette volna, de ő nem szegődött el, mert csak a telet akarta kihúzni idehaza. A rosszkedvű sógorának segített a fuvarozásban s engedelmes képet vágott a keresztanyja terveihez, csakhogy éves helyre ne kényszerítsék. A keresztanyja egy tehetősebb özvegyet jelölt ki neki s annyira bízott választásában, hogy az észérvek mellé, Lajos édesanyját, az ő boldogult testvérnénjét is oda vette : ha élne, az sem engedne ilyen szerencsét elszalasztani. Lajos sosem merte volna az özvegyet elvenni. Nem a hibás, lángfoltos nyakáért, hiszen azt eltakarta a kendő; a néhai uráért inkább, aki idősebb, hatalmas természetű ember volt, ő maga is sokszor hallotta jószágra, cselédre kiáltozni. Hogy léphetne ő, gyerek létére, egy asszonynál annak a helyébe. Sunyított, vonakodott, vigyorgott hát, mint aki hajlamos a dologra, de szemérmeteskedik. Ezzel tartotta ébren keresztanyjában a buzgalmat, amire nem kis szükség volt, ha a mogorva fuvaros célzásai közt békésen akart áttelelni. Hanem amíg a magtalan házaspár benn a földes szobában ingyenélő rokonokról, testvéri kötelességről s az özvegy szándékáról vitatkozott a nehézszagú cihák közt, az istálló küszöbén ő mátyásföldi barátjára gondolt s január derekán nagy titokban egy kártyát is útnak eresztett: nem kési-e már le a tavaszi építkezést.