Circe [antikvár]

Részlet a könyvből: Azt még hallotta, hogy a jezsuiták József-utcai templomtornyában az óra kongó, mély hangon elütötte az éjfélt. Egy perccel később pedig már aludt, olyan mélyen és olyan igazán, mint ahogy csak azok a huszonkét éves, egészséges fiatalemberek tudnak aludni, akik gazdag menüvel, véres húsokkal és nehéz borokkal ritkán szokták megterhelni gyomrukat vacsorára. Párnáját magához ölelve, összekuporodott ágyában, az idegen hónapos szobában, ugyanugy, ahogy még kisgyermek korában megszokta. Odahaza a selyemhuzatos, pelyhes, puha, rácsos ágyacskában, amikor még minden este a mamája csókja zárta le a szemét. Azt álmodta, hogy a dunaparti korzón egyszerre kitárja mind a két karját, mintha csak szárnyak volnának, elrúgja maga alól a földet és a következő pillanatban fenn lebeg magasan az emberek feje fölött. Mélyen maga alatt látja a Duna ezüst szalagját, a korzón sétáló tömeg hullámzó kigyóját, látja, ahogy az emberek csodálkozva megállnak, ujjaikkal feléje mutogatnak. Magasan a házak fölött lebegteti két kitárt karja és mintegy száguldó aeroplán, olyan gyorsan suhan el az embertömeg feje fölött... Mámoritó, kedves, boldog érzés, nem ismeri az anyag súlyát, csak akarnia kell, hogy magasabbra emelkedjék és egyszerre még magasabbra szökik, most már maga alatt látja az egész várost, a szeme ellát a budai hegyek felé és el messze a rákosi mezőkön, a látóhatár aljáig...