Emberi sorsok [antikvár]

1927 március 21Éjfél után félórával.Megpróbálja-e Csen felemelni a szunyoghálót? Döfjön azon keresztül? A szorongás gyomrát csavarta, tisztában volt saját szilárdságával, de ebben a pillanatban csak kábán tudott rágondolni, egészen megigézte ez a selyem patyolatdarab, amely a mennyezetről hullott egy árnynál alig kivehetőbben látszó testre s amely alul csak az álomtól kissé felhuzott láb bujt elő s néha néha moccant, - élőhusként. Az egyetlen világosság a szomszédos buildingből szürödött be: nagy téglalap elöntve sápadt elektromos fénnyel, mezőkre vágva az ablakrudaktól, amelyek közül az egyik sávot huzott az ágyra, éppen a láb fölött, mintha ki akarta volna hangsulyozni azt, ami itt test és élet volt. Négy, öt autótülök reccsent egyszerre. Felfedezték volna? Küzdeni, harcolni védekező ellenfelekkel, felébredt ellenfelekkel, micsoda felszabadulás!A homályos zaj elhalt; valami kocsitorlódás lehetett (ott lenn az emberek világában még voltak kocsitorlódások...) Ott állt szemben a fátyol nagy puha foltjával s a fénynégyszöggel; mozdulatlanul meredtek rá az éjszakában, amelyben megszünt az idő.Ujra meg ujra elmondta magában, hogy ennek az embernek meg kell halnia.