Emberi sorsok [antikvár]

1927 március 21 Éjfél után félórával. Megpróbálja-e Csen felemelni a szunyoghálót? Döfjön azon keresztül? A szorongás gyomrát csavarta, tisztában volt saját szilárdságával, de ebben a pillanatban csak kábán tudott rágondolni, egészen megigézte ez a selyem patyolatdarab, amely a mennyezetről hullott egy árnynál alig kivehetőbben látszó testre s amely alul csak az álomtól kissé felhuzott láb bujt elő s néha néha moccant, - élőhusként. Az egyetlen világosság a szomszédos buildingből szürödött be: nagy téglalap elöntve sápadt elektromos fénnyel, mezőkre vágva az ablakrudaktól, amelyek közül az egyik sávot huzott az ágyra, éppen a láb fölött, mintha ki akarta volna hangsulyozni azt, ami itt test és élet volt. Négy, öt autótülök reccsent egyszerre. Felfedezték volna? Küzdeni, harcolni védekező ellenfelekkel, felébredt ellenfelekkel, micsoda felszabadulás! A homályos zaj elhalt; valami kocsitorlódás lehetett (ott lenn az emberek világában még voltak kocsitorlódások...) Ott állt szemben a fátyol nagy puha foltjával s a fénynégyszöggel; mozdulatlanul meredtek rá az éjszakában, amelyben megszünt az idő. Ujra meg ujra elmondta magában, hogy ennek az embernek meg kell halnia.