Emberi sorsok [antikvár]

ELSŐ RÉSZ 1927 március 21 Éjfél után félórával Megpróbálja-e Csen felemelni a szúnyoghálót? Döfjön azon keresztül? A szorongás gyomrát csavarta, tisztában volt saját elszántságával, de ebben a pillanatban csak kábán tudott rágondolni, egészen megigézte ez a selyem patyolatdarab, amely a meny-nyezetről hullott egy árnynál alig kivehetőbben látszó testre s amely alul csak az álomtól kissé felhúzott láb bujt elő, melyet mégis élet jár át — emberi élei Világosság csak a szomszédos buildingből szűrődött be: sápadt villanyfény négyszöge, melyet az ablakrudak mezőkre osztottak; az egyik sávot húzott az ágyra, éppen a láb fölött, mintha hangsúlyozni akarta volna azt, ami itt test és élet volt. Négy, öt autótülök reccsent egyszerre. Felfedezték volna? Küzdeni, harcolni védekező ellenfelekkel, felébredt ellenfelekkel, micsoda felszabadulás! A homályos zaj elhalt; valami kocsitorlódás lehetett (ott lenn az emberek világában még voltak kocsitorlódások ). Ott állt szemben a fátyol nagy puha foltjával s a fénynégyszöggel; mozdulatlanul meredtek rá az éjszakában, amelyben megszűnt az idő. Üjra meg újra elmondta magában, hogy ennek az embernek meg kell halnia. Ostobaság volt; hiszen