És múlnak az évek [antikvár]

Részlet a regényből: "Táviratilag jóelőre el volt rendezve minden; Jeremy Pordage-nek egy szürke egyenruhás színes soffőrt kellett keresnie, szekfűvel a gomblyukában; a színes soffőrnek pedig egy középkorú angol úriembert kellett keresnie Wordsworth költői műveivel a hóna alatt. Az állomáson levő nagy tömeg ellenére is minden nehézség nélkül megtalálták egymást. - Mr. Stoyle soffőrje? - Mr. Pordage? Jeremy bólintott és, egyik kezében Wordsworth, másikban az esernyője, kissé eltartotta magától a két karját, egy maga miatt szégyenkező kirakatbábhoz hasonlóan, teljes és humorosan felfogott tudatában szánalmas alakjának, amit igen nevetséges öltözéke csak hangsúlyozott. Mintha azt hangoztatta volna: gyönge dolog, de mégis jómagam. Ez a védekező, majdnem azt mondhatni, profilaktikus önbecsülés szokásává vált. Majdnem minden alkalommal gyakorolta. Hirtelen eszébe jutott valami. Aggodalmasan kérdezte önmagától, hogy vajjon ezen a demokratikus Távolnyugaton nem szokás-e a soffőrrel is kezet fogni - különösen hogyha a soffőr történetesen szerecsen; éppen hogy ezzel is kimutassa az ember, hogy nem gőgös, mégha hazája a fehér ember terhét viseli is, mint mondani szokás. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy nem csinált semmit. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, belekényszerült ebbe az elhatározásba - mint rendesen, mondta magának, s ismét furcsa, torz gyönyörűséget érzett saját hibáinak fölismerésében."