Hajnalodik... [antikvár]

Részlet a könyvből: Njikoláj Rebrov úgy érezte magát, mintha idegen ház küszöbén állna. Utóljára nézett vissza Oroszországra. Lábai alatt és mindenütt, amerre tekintett, friss, novembereleji hó feküdt. A levegő fagyot lehelt, de a Pejpusz még egyre fodrozódott. Fénytelen vizére szürke köd teregette ki sörényét. Távol pedig, a horizonton, halvány színükkel már alig-alig látszottak az otthoni erdők. Njikoláj Rebrov pihent egy lélekzetnyit, s mikor kifújta magát, szíve új erővel dobbant, felkiáltott : - Jövök, Karp IvánicsI Mindjárt... - és odaszaladt a nagy, nyikorgó szekérhez, amelynek kerekein vastagon állt a rátapadt nedves hó. A menekülteknek három napot kellett a sorompónál hidegben, hóban tölteniök. Az észt hatóságok lefegyverezték Judjénics tábornok északnyugati hadseregét: a fegyvereket elszedték és összeírták, ellenőrizték az írásokat, kiadták a menetleveleket: ki ide, ki oda, szétszéledtek. Megállás nélkül gördültek a szekerek, csüggedten meneteltek a katonák, egyesével vagy csoportosan - a szétvert fehér hordák maradványai. Ez az egész kegyetlen játék, amely annyi áldozatot követelt Oroszországtól, körülbelül három hónapig tartott, s a fehér csapatok új európai felszerelése még nem ment tönkre a vörös szuronyoktól. Az emberek arca ellenben csüggedt és megviselt volt, szemeikben fáradtság, bosszúság ült, fejüket földnek szegezték és alig ejtettek el egy-egy vidám szót. A megvert kutya szalad így vissza vackába, behúzott farokkal. A friss felszerelés között hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy szürke folt: menekülő katonák, akik elhagyták hazájukat. Fülsiketítőén csikorogtak a havon a kordék kenetlen kerekei, a gyors visszavonulástól kimerült, tompaorrú gebék ólmosan emelgették sovány tomporukat, a mozgósított pszkóvi parasztok komoran lépkedtek taligáik mellett és gyűlölettel nézték a lóháton kocogó tiszteket. - Hát ez Észtország, - fintorgott Njikoláj Rebrov. - Igen, - felelte közömbösen a kocsiról Karp Ivánics, a fehérsztrugi gazdag kufár-paraszt...