Istenek és ösztönök [antikvár]

Részlet a kötetből: A tetszhalott A csengő felsikoltott. Ideget tépő, éles berregéssel. Olyan volt, mint a gúnyos kacagás vagy a sípoló vészjel. Most... Most valami megkezdődött... Meg kellene fordulni, el kellene szaladni a küszöbről, mielőtt kinyílik az a csapdaként fenyegető ajtó. Gyáván meghátrálni. Visszabújni az ismeretlenség, a nyomor süppedő, eltakaró iszapjába... Elmenekülni az elől a szorongató rettenet elől, amely a csengő sivításában megkezdődött. Mert a tompán derengő ajtó mögött valami megindul... Megnevezhetetlen borzalom leselkedik a homályban. ... Mi az?... Mi az?... Micsoda eszelős kényszerképzetek ezek? Már megint az akaratbénító ijedtség? Az erőt lebéklyózó szorítás? A névtelen félelem? A semmitől való vacogás? A szorongás utána lopódzott a múltból, a félig lerázott rossz sötétségéből? Felsompolygott mögötte a márványos bérpalotába, utána osont a vasrács mentén a szőnyeges lépcsőn? Most összemarkolja a szívét. Hogy ne tudjon felemelkedni, hogy visszazuhanjon a posványba. Most... Most, amikor már elindult. Amikor már elérkezett a küszöbre. A bezárt ajtóhoz, amely mögött a professzor várja.