Istenek és ösztönök [antikvár]

Részlet a könyvből: A csengő felsikoltott. Idegen tépő, éles berregéssel. Olyan volt, mint a gúnyos kacagás vagy a sípoló vészjel. Most....Most valami megkezdődött... Meg kellene fordulni, el kellene szaladni a küszöbről, mielőtt kinyílik az a csapdaként fenyegető ajtó. Gyáván meghátrálni. Visszabújni az ismeretlenség, a nyomor süppedő, eltakaró iszapjába... Elmenekülni az elől a szorongató rettenet elől,amely a csengő sivításában megkezdődött. Mert a tompán derengő ajtó mögött valami megindul. Megnevezhetetlen borzalom leselkedik a homályban. ...Mi az? ... Mi az? ... Micsoda eszelős kényszerképzetek ezek? Már megint az akaratbénító ijedtség? az erőt lebéklyózó szorítás? A névtelen félelem? A semmitől való vacogás? A szorongás utána lopódzott a múltból, a félig lerázott rossz sötétségéből? felsompolygott mögötte a márványos bérpalotába, utána osont a vasrács mentél a szőnyeges lépcsőn? Most összemarkolja a szívé. Hogy ne tudjon felemelkedni, hogy visszazuhanjon a posványba. Most ... Most.... amikor már elindult. Amikor már elérkezett a küszöbre. A bezárt ajtóhoz, amely mögött a professzor várja. Igen, most kezdődik valami.. most kezdődik. Az első elismerés, a végre méltányolt munka sikere. Észrevették. Tudják, hogy van, tudják az értékét. Várnak tőle valamit. Most felfelé törtet végre. Ki... Ki a rossz-szagú mocsárból. A professzor! ... A professzor várja... No mi lesz már? miért nem nyitják ki azt az ajtót? A professzor .. .Még egyszer csengetni kellene. Talán nem hallották. Pedig hogy süvöltött az a csengő. No még egyszer.....