Ítélet napja [antikvár]

ÁLLOMÁS A LJÉNA PARTJÁN Tyű, a TEREMTÉSIT, ez aztán út! - dörmögte útitársam, Mihajlo Ivánovics Kopülenkov. - Ennél átkozottabb ösvényt még elképzelni sem lehetne. Igazam van-e, öcsém? - fordult hozzám. Mihajlo Ivánovicsnak, sajnos, tökéletesen igaza volt. A Ljénán utaztunk lefelé. A folyó teljes szélességében óriási jégtáblák meredeztek, amelyeket a haragos, sebes folyam a szörnyű szibériai faggyal való harcában még ősszel egymásra tornyozott. A fagy végül is győzedelmeskedett. A folyó beállt s a titáni harcról immár csak a „toroszlyák", a rendetlenül egymásra dobált óriási jégtáblák kaotikus összevisszasága tanúskodott némán. Itt-ott hosszúkás, soha be nem fagyó rések tátongtak, amelyekben gyors áramlatok örvénylettek és forrongtak, fölöttük pedig jeges pára felhőzött, mintha csakugyan forró víz gőzölögne e rianásokban. A jégtáblák iszonyatos, furcsa káoszát mindkét oldalról hallgatag, magas hegyek szegélyezték. Oldalukba ritkás veresfenyő kapaszkodott, messzire kibocsájtva gyökérzetét, de a kőzet útját állja növekedésének s így a lejtőket halott fatörzsek sűrű tömege borítja. a közelebbi részeken tisztán kivehetők a hólepte fenyőfa-tetemek s görcsös, mintegy végvonaglásban megmeredt gyökereik, amint kiszakadtak a talajból. Távolabb e részletek eltűnnek s a hegy magasabb részeit már sűrű hálóként borítja a sok kidőlt fatörzs, amely egyenként nem látszik nagyobbnak, mint a lehullott fenyőtű az erdőben; közöttük egy-egy sudár, vékonyka, szánalmas fenyő küzd életéért, szerencsét próbálva elődei holtteste fölött. Csak az egyenes, mintegy lemetszett hegygerincen sűrűsödik meg a tűlevelű erdőség s hosszú, sötét gyászszegélyként vonul a part halott-fehér lejtője fölött...