Őszi csillagok [antikvár]

Részlet: Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is. Vénasszonyok nyara van a szigeten - ó, milyen enyheség és melegség ez! -, de a nap már nem süt. Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dúdolok, boldog vagyok és minden követ, minden fűszálat szeretek s ugy látszik, ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk. Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntúli boldogság dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt, acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam, könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer idekerülhetnék! Mintha már jártam volna itt valaha. De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely egy akácfán éldegélt.