Szent Klára kutja [antikvár]

Siénában voltam tavasz idején. Egész napomat a városi levéltárban végzett szorgos kutatásaim foglalták le, esténkint pedig, ebéd után, a Monte-Olivetora vezető uton sétálgattam, a régi országúton, melyen naplementekor nagy fehér ökrök bandukoltak hazafelé és - akárcsak Évander korában -, tányérkerekű primitiv szekereket húztak maguk után. A város tornyaiban a békén elszenderült napot búcsúztatták; és az este melankolikus fönséggel szórta biborát a keleti hegyek és dombok láncolatára. Amikor már a varjak fekete seregei is elfoglalták helyüket a régi falakon, az opálos égen egy héja kerengett egyedül, mozdulatlanul kiterjesztett szárnyakkal, egy magányos nyárfa fölött. Mendegéltem lassan a csönd, a magányosság és édes megindulás utján. s ahogy haladtam elébük, nagyságuk egyre nőtt és elhatalmasodott bennem. Az éjszaka dagálya közben észrevétlenül ellepte a vidéket. A csillagok végtelenségbe néző szemei már fönn pislákoltak az égen. És az árnyékban Szent János bogarai szikráztatták szerelmes tüzüket.