Szevásztopol [antikvár]

Részlet: Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a közemberek is, életök és jellemök föléled, legalább hozzátartozóik emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még élőbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, akik csak eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hírére, sőt elevenült. Mintha hirtelen átolvastuk volna összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, ennyi világos, hogy ma nincsen a földön ily világraszóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, akiben annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul kutatná az élet célját. Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, amiben nagy része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde borult. Egy kitűnő író, aki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatban jön; gazdag ember, aki szegénységet hirdet s elítél minden magánvagyont; kezdik vallásos rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei közt is könnyű ellenmondásokat találni. Szokássá vált Tolsztojt kettéhasítani: magasztalni benne az írót és mosolyogni a gondolkodón. Így próbáltak egyességet kötni csodálói az ócsárlókkal.