Szigeti krónika [antikvár]

Részlet a könyvből: Ahogy leszálltunk, napfényben fürdött a táj. Magunk mögött hagytuk Madrid piszkos, felhős egét, és amint leléptem a betonra, föltettem a napszemüvegemet. Egy fehér sapkás ember lépett hozzám, és mogyorót, amerikai mogyorót meg mandulát kínált. Eszembe jutott, mennyit sétáltam Rafaellel a Gibralfaro dombon, és vettem neki egy zacskóval. A stewardess egy kúszónövényekkel borított lugason át vezetett bennünket. A teraszon tíz-tizenkét idegen tartózkodott; beléptem a váróterembe. Lassanként hozzászoktam a tisztviselők bizalmas hangjához, s amikor meghallottam egy hordár rekedt, szinte borízű, de azért kedves, majdnem nyájas hangú kiáltozását, éreztem, hogy gyorsabban dobog a szívem; rögtön tudtam, olyan pontosan, hogy magam is meglepődtem tőle - s ez a tudat örömmel töltött el -, hogy ismét Málagában vagyok. - Hotel konfor verigud miszisz. Hátrafordultam, és szemügyre vettem. Barna bőrű, csillogó szemű, helybeli emberke volt, olyanféle, aki a nyomukba ered az utcán az asszonyoknak, és bókokat suttog a fülükbe. - Non eszpanszif... Gud. Gud. Mondtam, hogy odavaló vagyok - közelebbről a Peso de la Harina utcába - és nyugodtan beszélhet hozzám spanyolul. Észrevétlenül magam is elővettem régi tájszólásomat, s mulattam rajta, milyen nevetséges és egyben gyámoltalan képet vág.