Tammuz [antikvár]

Részlet a könyvből:Hajnalodott. Az Eufrátesz alsó folyása mentén, Mezopotámia véghetetlen rónaságában egy fáradt lovas poroszkált apró, kosorrú lován a város felé. Akkád harcos volt a szuméri törzsből, meg lehetett ismerni hegyes, gombaalakú kucsmájáról, szőrével kifelé fordított rövid bőrködmenéről, s a szoknyabőségű, ezerráncos ruhadarabról, amely két szárban takarta a lábát. Rövidnyelű kelevézét maga mellett húzta a földön s arról, hogy inogva, bókolva ült a lovon, látni lehetett, hogy alszik. Amint lova odaért az Eufrátesz egyik nagy kanyarulatában lévő kaptatóhoz, amelyen keresztül el lehetett jutni a város száz érckapuinak egyikéhez, hirtelen megállt; az okos állat magában, vezető kéz nélkül nem mert nekivágni a víznek. A lovas erre felriadt s kidörgölve szeméből az álmot, körültekintett, hogy hol van. Vagy két kőhajításnyira előtte feküdt a város, a szürkülő ég rideg, józan világosságában, lomhán, ragyogás nélkül. Kétszáz sing magas égetett téglafala, amely nemcsak magát a fővárost, hanem elővárosait is rabul őrizte, mint valami végeláthatatlan vörösesszürke csík húzódott el a várost keresztülszelő folyam két partjától nyugotnak, keletnek.