Count Zero

Sprawl-trilógia 2.

COUNT ZERO INTERRUPT -
Megszakítás esetén A számláló visszaállítása nullára.

Turner zsoldosként szolgál nagyvállalatokat. Legújabb küldetése egy vezető fejlesztő kimenekítéséről szól, aki a konkurenciához állna át, ráadásul a birtokában van egy biochip, ami alapjaiban változtatná meg a világot. A művelet azonban minden álcázás ellenére sokak érdeklődését felkelti, ráadásul néhányuk már emberi léptékkel felfoghatatlannak tűnik.

Eközben Bobby Newmark, a magát a cybertérben Count Zerónak nevező, kisstílű adattolvaj nincs felkészülve arra, hogy a mátrixra milyen hatással lesz a tervezett kimenekítés. Vérdíjjal a fején, vudu istenekkel a nyomában csak életben szeretne maradni. Aztán találkozik az angyalokkal, és minden a feje tetejére áll.

William Gibson folytatása a Neuromancerhez látványos és egyben profetikus világábrázolásával, különleges stílusával és nagyszerű szereplőivel méltó módon gondolja tovább a kultikus előd témáit, feltevéseit. A Count Zero egyben kiindulópontja is annak, hogy a természetfeletti miért és hogyan keveredhet a cyberpunkkal. Az olvasó új fordításban tartja a kezében a könyvet.

Részlet a kötetből „Az összeomlott szálloda falai az öböl ívének negyedénél álltak. Ott erősebb volt a hullámverés, minden egyes becsapódás detonációnak érződött.

A lány most maga felé húzta, valami újdonsággal a szeme sarkában, új feszességgel. A sirályok szétrebbentek, amikor kéz a kézben megérkeztek a partra, hogy belebámuljanak az üres ajtónyílásokon túli árnyékokba. A homok elszivárgott, lehetővé téve, hogy az épület homlokzata beomoljon, a falak eltűntek, és így a három szint padlói úgy lógtak a levegőben, akár hatalmas zsindelyek a meghajlott, rozsdás, ujjvastagságú acélból lévő inakon. Mindegyiket más színű és más mintázatú járólapok fedték. Az egyik betonív felett a HOTEL PLAYA DEL M volt kirakva gyerekes kagylónagybetűkből. – Mar – egészítette ki fennhangon Turner, bár már kivette a mikrotüskét.
– Vége – mondta a lány, belépve a boltív alá, az árnyékba.
– Minek van vége? – követte a férfi. A fűzfa kosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok ott hideg volt, száraz, laza a lábujjai között.
– Vége. Annyi. Ennek a helynek. Itt nincs idő, nincs jövő. Turner csak bámulta, majd a pillantása továbbsiklott a rozsdás ágyrugók gubancára a két omladozó fal csatlakozásánál.
– Húgyszag van – mondta. – Ússzunk.

A tenger elmosta a borzongást, de távolság került közéjük. Turner szobájában ültek a takarón, és ettek, némán. A rom árnyéka kezdett megnyúlni. A szél megmozdította a lány napszítta haját.

– A lovak jutnak rólad eszembe – mondta végül a férfi.
– Hát – válaszolta a lány, mintegy a kimerültség mélyéről –, azok még csak harminc éve haltak ki.
– Nem – felelte Turner. – A hajadról. Az a haj a nyakukon, amikor futottak.
– Sörény – mondta a lány, és könnyek jelentek meg a szemében. – Baszki. – Rázkódni kezdett a válla. Mély levegőt vett. Az üres Carta Blanca-dobozt lehajította a partra.
– Tudod, mit? Hagyjuk. – Ismét átkarolta a férfit. – Gyere inkább, Turner, gyere…
És miközben hanyatt feküdt, Turnert is magával húzva, ő észrevett valamit, egy hajót, amelyet fehér kötőjellé nyomott össze a távolság, ahol a víz találkozott az égbolttal.

Amikor felült, és felhúzta levágott szárú farmerét, meglátta a jachtot. Már sokkal közelebb járt, kecses fehér ívként úszott, alig merülve a vízbe. Mély vízbe. A tengerpart valószínűleg szinte függőlegesen szalad itt alá, a hullámok erejéből ítélve. Valószínűleg azért ér ott véget a szállodák sora, ahol, és azért nem maradt fent a romos épület. A hullámok kinyalták alóla az alapot.

– Add ide a kosarat.
A lány a blúzát gombolgatta. Turner vette neki az egyik szürke kis boltban az Avenidán. Elektromoskék mexikói pamut, rossz gyártmány. Az üzletekben vásárolt ruháik alig bírták egy-két napig.
– Azt mondtam, add ide a kosarat!
A lány odaadta. Turner beletúrt a délutánjuk maradványaiba, és a lime-lébe áztatott, Cayenne-borssal megszórt ananász tasakja alatt találta meg a távcsövét. Kiemelte a kompakt 6 × 30-as katonai eszközt. Lepattintotta a belső fedelet az objektívekről és a kipárnázott lencsékről, majd tanulmányozni kezdte a Hosaka logójának áramvonalas ideogrammáit. Egy sárga gumicsónak megkerülte a tatot, és a part felé indult.
– Turner, én…
– Kelj fel. – A takarót és a lány törölközőjét begyűrte a kosárba. Kivette az utolsó, meleg Carta Blancát, és a távcső mellé tette. Felállt, a lányt is gyorsan talpra rántotta, és a kosarat a kezébe erőltette.
– Lehet, hogy tévedek – mondta neki. – Ha így van, tűnj el innen. Rohanj a második pálmasor felé – mutatott arra. – Ne menj vissza a hotelbe. Szállj fel egy buszra, Manzanillóba vagy Vallartába. Menj haza…
Már a csónakmotor dorombolását is hallotta.
Látta, ahogy elindulnak a könnyek, de a lány egyetlen hangot sem adott, úgy fordult meg és futott el, el a rom mellett, a kosarat szorongatva, megbotolva egy homokbuckában. Vissza sem nézett. Turner megfordult, és a jacht felé kémlelt. A gumicsónak már ott bukdácsolt a hullámokon. A jachtot Cusimának hívták, és utoljára a Hirosima-öbölben látta. A fedélzetéről pillantotta meg Icukusima vörös sintókapuját.
A távcsőre nem is volt szüksége ahhoz, hogy tudja, a csónak utasa Conroy lesz, a Hosaka nindzsáinak pilótája. Elhelyezkedett törökülésben a hűlő homokban, és kinyitotta az utolsó doboz mexikói sört.

Visszanézett a fehér szállodák sorára, keze mozdulatlanul nyugodott Cusima tíkfa korlátján. A szállodák mögött a kisváros három hologramja világított: a Banamex, az Aeronaves és a katedrális hatméteres Szűz Máriája.
Conroy állt mellette.
– Sürgős hakni – mondta. – Tudja, hogy megy ez. – A hangja szenvtelen és kifejezéstelen volt, mintha egy olcsó hangchipről mintázta volna. Az arca széles volt, és fehér, hullafehér. Szeme sötét karikás, szemhéja ernyedt a hidrogénszőke csutak alatt, amit hátrafésült széles homlokából. Fekete, galléros inget és fekete vászonnadrágot viselt.
– Be – mondta, és megfordult. Turner követte, majd lebukott, hogy beférjen a kabinajtón. Fehér képernyők, halvány, hibátlan fenyő: Tokió spártai nagyvállalati stílusa.
Conroy leereszkedett egy alacsony, palaszürke műbőrből készült szögletes párnára. Turner csak állt, két keze erőtlenül lógott az oldala mellett. Conroy elvett egy recézett szárú ezüstszipkát a közöttük lévő alacsony, lakkozott asztalról.
– Egy kis kolinerősítőt?
– Nem.
Conroy az orrlyukába nyomta a szipkát, és beleszívott. – Kér egy kis szusit? – Azzal az eszközt visszatette az asztalra. – Fogtunk pár vörös csattogóhalat úgy egy órája.
Turner maradt, ahol volt, és csak nézte Conroyt.
– Christopher Mitchell – folytatta Conroy. – Maas Biolabs. A hibridómásaik vezetője. Átigazolna a Hosakához.
– Életemben nem hallottam róla.
– Kamu. Mit szólna egy italhoz?
Turner megrázta a fejét.
– A szilícium már a múlté, Turner. Mitchell az az ember, aki működésre bírta a biochipeket, és a Maas ott ül a legfőbb szabadalmakon. Ezt maga is tudja. Ő a monoklonálisok embere. És ki akar szállni. Magának és nekem, Turner, ki kell őt emelnünk. – Szerintem én már nyugger vagyok, Conroy. Nagyon jól éreztem magam ott, ahol voltam.

– Ezt mondta a tokiói pszichocsapat is. Úgy értem, ez nem az első szökése, igaz? A nő tereppszichológus, a Hosaka alkalmazottja. Turner combjában ugrálni kezdett egy izom.
– Azt mondják, készen áll, Turner. Kicsit aggódtak Új-Delhi után, ezért le akarták csekkolni. És mellékesen egy kis terápiát is hozzácsaptak. Hiszen az sosem árt, ugye?”