Vérbeli barátok [antikvár]

EgyEgyszerre pittyentek a telefonjaink. Egyszerre terült szét a mosoly az arcunkon, amikor elolvastuk a zárt csoport legutolsó üzenetét, egymás felé fordultunk, és szavak nélkül is egyetértettünk. Most már így éljük az életünket. A pillanatok sorát át- meg átszövi a mobilok vibrálása, csörgése, hogy tudassák velünk, mi történik a nagyvilágban. Állandóan elérhetőek vagyunk. Ha eljön a világvége, azt is egy megszakítjuk adásunkat" típusú hírből fogjuk megtudni, gondolom.Van egy pont, amikor rájössz, hogy a korod végül legyőzött. Hogy már nem vagy fiatal, és az élet megy tovább. Zajlanak az események, és neked döntened kell, hogy utolérni próbálod őket, vagy inkább megállítanád. Már nem vagy tinédzser, és nem is a húszas éveidet taposod; a negyven sincs messze, és el kell kezdened felnőni.Számomra ez a pillanat akkor jött el, amikor saját házat vettem, és elmentem egy kilencvenes éveket idéző, retró zenei fesztiválra.A kettő nem függött össze, de véletlenül ugyanarra a hétre esett.A nosztalgia és az egyre inkább kibontakozó jövő közt elmosódott a határ. A láthatatlan vonal, mely az előbbit lassan lezárja, és az utóbbit elindítja.