Deákos költők I. [antikvár]

A DEÁKOS ISKOLA. Deákos költők, deákos iskola neve alatt foglalja össze irodalomtörténetünk azokat az írókat, akik a XVIII. század utolsó negyedében klasszikus, görög-római versformákban írtak magyar költeményeket. Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében indult fejlődésnek ez a költői irány is, mikor a hatvan év óta szunnyadó nemzeti közérzés újra fölébredt s munkára késztette nemzetünknek műveltség iránt fogékony elemét. Tanult, olvasott, világlátott férfiaink megértették vagy megérezték, hogy tudományban és kultúrában elmaradt nemzetünk kiművelésére a leghatásosabb eszköz az irodalom, s mivel a Rákóczi-szabadságharc lezajlása óta élő, virágzó magyar irodalom nem volt, ennek megteremtését tartották legfontosabb föladatuknak. Így, inkább a cél tudatától, mint ihlettől ösztönözve, a XVIII. század hetvenes éveiben egy egész írósereg vette művelésbe költészetünknek parlagon heverő mezejét. Tanultságuk nagyobb volt, mint költői tehetségük, ismereteikre támaszkodtak inkább, mint az alkotó képzelet munkájára. Ennek hatásaként költészetüket az eredetiség kisebb foka jellemzi, s csak fokozatosan emelkednek ki a tudatos vagy öntudatlan utánzásból, míg végül egy részük, akiket a természet gazdagabb költői érrel áldott meg, a művészet tisztább régiójába is följut. Az utánzás, a mintaképek követése olyan erős jellemzővonása ennek az 1772-ben, Bessenyei György föllépésével kezdődő időszaknak, hogy az irodalomtörténet ezen az alapon, mintáik megválasztása szerint, különíti el egymástól a felújulás korának költőit.