Esőcseppek [antikvár]

Esőcseppek Esőcseppeket iszom, ha szomjazom, és hagyom, hogy a napsugár verje arcomat, s fejemet a nedves fűcsomókra hajtom. Mit is tehetne az, aki csak szúrós gondokat szoríthat magához? Hajnah harapok, ha éhezem, belesüppedek a meleg földbe, mintha közöm se lenne az acsarkodó, földúlt tömeghez. Merénylet, pusztulás, aknák robbanása, a nyughatatlan vér torzszülöttje nekem már nem árthat, de mégis féltőn figyelem az elüldözött páriákat. Sem a fagyos tél, sem a perzselő nyár nem ad már lüktető biztatást, csak felhőket mintáz a homlokomon A természetbe vágyom vissza, ahol gyöngéden simogat a lehajló barkaág, az erdő az otthonom, a hazám! Oda menekülök, ahol érzem a fenyők gyantaillatát. Zihálva futok, s lépteim nyomát fölissza a szétpergő homok.