Bővebb ismertető
Lehet, hogy az állandó szorongás, rossz közérzet és reményvesztettség, amelyet ma sokan érzünk, valójában nem egyéni probléma, hanem jogos reakció egy beteg, erkölcsileg züllött világra? Talán nem is azt kellene gyógyítani, aki ilyen sötét időkben rosszul érzi magát, hanem azt, aki minden szörnyűséghez gondtalanul alkalmazkodik, és vidáman lubickol a mocsárban? - teszi fel a kérdést Popper Péter, aki ,,keserű gyógykönyvében" azt veszi számba, hogy ,,miféle szelek havazzák ránk rosszkedvünk telét".
Popper a klasszikus Európát nem földrajzi egységként, hanem karakterként, lelki alkatként határozza meg. Éppen ezért álláspontja szerint Európa valójában akkor kezdett hanyatlani, amikor elveszítette belső mércéjét. Amikor a bűntudat eltűnt, a nyelv fegyverré, a gondolkodás pedig kényelmetlen és kockázatos szokássá vált. Amikor az európai ember elfelejtette, melyik az a pont, amelyet nem szabad átlépni.
A könyv hosszú ívben rajzolja meg az utat attól az embertől, aki még képes volt együtt élni belső ellentmondásaival a modern tömegemberig - Popper szóhasználatával: tökjaniig -, aki már minden kételytől meg akar szabadulni. Aki nem vívódik, hanem igazodik; nem érvel, hanem jelzőkkel minősít; és morálisan infantilis, kívülről irányítható emberként mindig azt lesi, mit szólnak a viselkedéséhez mások. Önmagáért erkölcsi felelősséget nem vállal - parancsra tettem, mondja, ha szorul a hurok.
A szerző viszolyogva ír a mindent ellepő locsogás kultúrájáról, a rongyosra koptatott, gyakran értelmüket vesztett szavak tömegéről, amellyel korunk gyermekei leplezik a mondanivaló hiányát. Az ,,egykönyvű" emberekről, akik úgy tanítanak, vezetnek, informálnak, hogy sosincs kétségük magukban, öntudatosan képviselik az ,,egyetlen igazságot", amelyet ismernek. A ,,percemberkékről", akiket csakis a pillanatnyi siker, a buksza tömöttsége igazol - s ha elmúlik a siker, lesoványodik a buksza, úgy tűnnek el, hogy senki sem emlékszik rájuk. A nagyszájú, nagyra bíztató prófétákról, akikről végül mindig kiderül, hogy meglehetősen kicsik, reszkető önbizalmúak és kisebbségi érzésektől meggyötörtek.
És persze vizsgálja az egyén lehetőségeit: mit tehet, ha viszonylag egészséges lélekkel szeretne túlélni egy beteg világban? Van-e számára remény?
Popper Péter (Budapest, 1933. november 19. – Budapest, 2010. április 16.)
Pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.Évtizedekig hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban, a rádióadásokban, a televízióban segített az embereknek a mindennapok lelki gondjainak megoldásában, eligazodni a gyermeknevelésben.Kutatási területei a pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia voltak.
1952-ben érettségizett a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, ahová 1944-től járt.Felsőfokú tanulmányait Budapesten folytatta az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és Moszkvában, a Lenin Intézetben.
Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tudott elhelyezkedni oktatói állásban (1957–1958), majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett (1958–1960). 1960-ban felvették az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékére aspiránsnak, majd 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs (1967–1980) beosztásba került.
1969-ben érte el a kandidátusi fokozatot, a pszichológia tudományok kandidátusává nyilvánították. 1980-ban kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak. A SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el.1992–1994 között az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora volt, hazaérkezve 1994–1996 között Horn Gyula miniszterelnök személyes tanácsadója lett.1997-től a budapesti egyetemeken, főiskolákon (ELTE, MÚOSZ Újságíró iskola, Színház és Filmművészeti Főiskola, Rabbiképző), illetve a Szegedi Tudományegyetemen is tartott előadásokat, s konzultánsa volt a Láthatatlan Kollégiumnak.Több tudományos tisztséget töltött be, szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemle című szakfolyóiratot (1974–1990); az MTA Pszichológiai Bizottság és a TMB[3] pszichológiai szakbizottság tagja volt; a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke (1986–1994). A Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság választmányi bizottságának tagja volt.
Szabadidejében mindig szívesen foglalkozott szépirodalommal, maga is írt színdarabokat, amelyek közül hármat be is mutattak a nyolcvanas években.
Hosszú betegség után, 2010. április 16-án elhunyt, 20-án a Budapesti Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra, zsidó rítus szerint, annak ellenére, hogy életének utolsó harmadában sok más vallással is behatóan megismerkedett-foglalkozott (különösen a buddhizmus általános élőlény-szeretete hatott rá erősen), s ezek elemeiből saját, egyéni, magán-használatú vallást gyúrt össze, amelyről számtalanszor nyilatkozott a Magyar rádióban. Zsidó hitét azonban sohasem tagadta meg.