Ég alatt, hegy fölött [eKönyv: epub, mobi]

Egy fiatal nő igaz története reményről, anyaságról és tenni akarásról

Maggie Doyne inspiráló, bensőséges írása a felnőtté válás során megtapasztalt szeretet, veszteség, talpra állás és remény igaz története. Az Ég alatt, hegy fölött reményt sugároz. Megmutatja, mi történhet, ha egyetlen személy komolyan elhatározza, hogy segít valakin, és ezzel ezrek életét változtatja meg - köztük a sajátját is.

A memoár New Jersey egyik kertvárosában kezdődik: a középosztálybeli családban felnőtt fiatal lány úgy dönt, hogy a főiskolai tanulmányok megkezdése előtt kihagy egy évet, és inkább világot lát. Az utazásai alatt azonban az elképzelései drámai módon megváltoznak, amikor Nepálban összetalálkozik egy kőtörő kislánnyal. Maggie elhatározza: a továbbtanulására gyűjtött összes pénzét, mind az ötezer dollárt arra fordítja, hogy vegyen egy telket Nepálban, és a helyi közösség segítségével gyermekotthont és iskolát építsen fel az árván maradt gyerekek számára.

Maggie, Toupi Malla és a BlinkNow csapata világszerte elismerést vívott ki a helyi közösségekre épülő, fenntartható fejlődést biztosító úttörő kezdeményezésével. Ez a könyv azonban nem útmutatónak készült kezdő filantrópok és nonprofit szervezetek alapítói számára. A fiatal lányt váratlan döntése több mint egy évtizede tartó érzelmi utazáson indította el, melynek során asszonyokkal, gyermekekkel dolgozott együtt, és két világ között egyensúlyozva nézett szembe legnagyobb félelmeivel, kérdéseivel és szívszaggató fájdalmával.

"Míg mások a szegénységet és igazságtalanságot látva elfordítják fejüket, vagy kilátástalan kétségbeesésben magukba zárkóznak, Maggie nekigyürkőzik, hogy életeket mentsen - egyenként, egyszerre mindig csak egy gyermekét. Bárcsak olyan ember lehetnék, mint ő! Bárcsak valamennyien olyan emberek lehetnénk, mint ő! A története ezreket inspirált, és ideje, hogy a világ olvasson róla."
Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek című könyv szerzője



Idézetek a könyvből

„Ez a kötet több mint egy évtizedet ölel fel, amely idő alatt Nepálba költöztem, felépítettem egy otthont, neveltem ötven gyermeket, értek traumák, és átéltem az elképzelhető legerősebb szeretetet.”

„Nagyon korán, amikor a nap még nem bújt elő a hegyek mögül, a gyerekekkel átkelünk a házunk előtt az utcán, és végigmegyünk az ösvényen a kis, bambuszból épült iskolához. Sárga mustárföldek és korall színre festett bádogtetős házak mellett haladunk el.”

„Abszolút mindenünk megvolt, és közben fogalmunk sem volt róla, mennyire sok az a minden. Még csak most kezdi az agyam megérteni, mit is jelent az, hogy valaki kivételezett helyzetben van.”

„Összeszorul kissé a torkom, és a folyóra gondolok; a gyerekekre, akik hamarabb tanulják meg, hogyan kell követ törni, mint azt, hogyan kell fogócskázni; akik rizzsel teli zsákokat cipelnek a hátukon, és akik tiszta víz nélkül kénytelenek élni.”

„Soha nem gondoltam végig, milyen előnyöket élvezek csak azért, mert az vagyok, aki, mert oda születtem, ahova, mert úgy nézek ki, ahogy.”

„Ha egy kis bimbó mindent megkap, ami a növekedéséhez szükséges, virággá fejlődik. Elegendő szeretet, támogatás, táplálék és oktatás mellett a mi gyerekeink is virágozni fognak.”

„Az álmunk egy olyan világ, ahol minden gyermek biztonságban van, korszerű oktatásban részesül, és feltétel nélküli szeretetet kap.”

„A megtett utamra visszatekintve az egyik legnagyobb ajándéknak a fiatalságomat tartom. Tudtam, hogy egyetlen kérdésre sincs kész válaszom. (...) A fiatalságom, és az, hogy a semmiből kellett indulnunk, azt is jelentette, hogy nem kellett a tökéletességre törekednünk; arra alapoztunk, amink volt: két kéz, nyitott szív, és egy befogadó közösség, amely végig ott akart lenni mellettünk.”

„Ezt a munkát lehet etikusan, lelkiismeretesen, partnerségben végezni; de lehet úgy is, hogy azzal igazi, súlyos károkat okozhatunk.”

„Az a küldetésünk, hogy a nepáli gyermekek önálló, sikeres élethez szükséges kompetenciái kialakulásának az elősegítésével megváltoztassuk az egész világot. Mindezt úgy érjük el, hogy minőségi oktatást és szerető, gondoskodó otthont nyújtunk az árván maradt vagy hátrányos helyzetű gyermekek számára. Szintén támogatjuk a helyi közösséget a szegénység elleni küzdelemben, a nők gazdasági függetlenségének az elérésében, az egészségügyi ellátás színvonalának az emelésében, miközben szorgalmazzuk a fenntartható gazdálkodást, és küzdünk a társadalmi igazságosságért.”

„Néha, amikor változást akarunk elérni, vagy meg szeretnénk csinálni valamit, beleesünk abba a csapdába, hogy mindent tökéletesnek szeretnénk, és ezért várunk. Várunk, míg majd több időnk lesz, míg megkapjuk a megfelelő állást, vagy megteremtjük az anyagi biztonságot, hogy elkezdjünk adni. De nincs idő várni.”

„Akkor vagyunk a legjobbak, ha együtt mozgunk. Egy család vagyunk. Egy nagy embercsalád. Nincs egy perc vesztegetni való időnk sem.”

---

Részlet

Az utca túloldalán található általános iskolánk nem túl impozáns épület, de ez a közösség szíve. Huszonkét éves voltam, amikor felépítettük. Pusztán kőlapokra és betonpanelekre állított farost lemezek, bambusz és bádog. Napkeltekor elkezdődik a pingpong és a fogócska, valamint a „Tűz a hegyek között” nevű nepáli játék, amely leginkább az „Elvesztettem zsebkendőmet…” gyermekjátékra emlékeztet. A szűk kapubejárat fölött nagy kék tábla hirdeti: „KOPILA-VÖLGY ISKOLA”. Nagymamák, nagyobb testvérek, rokonok, szomszédok hozzák a kicsiket, és köszönnek: „Namaszté!” Az otthon szépen felöltöztetett gyerekeim elrohannak mellettem; szaladnak a barátaikhoz, tanáraikhoz. Csak néhányuk áll meg, hogy búcsúpuszit adjon. Elhajt az épület előtt Kopila-völgy sárga busza, s a játszótérről kezd felszállni a köd. Szól a csengő, minden elcsendesedik. Lassan átsétálok a városon.

A táj fenséges szépsége szemernyit sem halványult azóta, hogy tizenkét évvel ezelőtt, tizenkilenc éves koromban először megpillantottam. A hegyek zöld párába burkolózó lába, a szelíden csordogáló folyó kortalan. Körülöttük azonban minden megváltozott. Az elmúlt évtized során Szurkhet, amely korábban alig volt több, mint a vidéki falvakból munka reményében Indiába tartó bevándorlók pihenőhelye, nyüzsgő várossá nőtte ki magát. A ruhásboltokban, ahol csak szárikat és gallér nélküli hosszú ingeket, úgynevezett kurtákat lehetett kapni, amikor a középiskola után, az utazóévemben ide vetődtem, most farmert és végig gombolós, galléros ingeket is árulnak. Több autó jár az utakon, amelyeket most vastag, feketén csillogó burkolat borít. Emlékszem arra a napra, amikor 2010-ben megérkezett az első pénzkiadó automata. Több százan gyűltek össze, hogy láthassák a „pénzgépet”.

Azok a dolgok azonban, amelyektől ez a hely az otthonommá vált, változatlanok maradtak: a padlizsán-, sártök- és a hegyekben szedett babér bogyóhalmok mellett a földön kuporgó zöldség- és gyümölcsárusok; az ékszerbolt sárgás csillogása; a helyi gyógyszerész, aki a beteg gyerekeket ápoló szülőként töltött éveim után már a nevemen szólít. A levegőben megáll a mészárosok által leölt csirkék és kecskék hangja – egy élet véget ér, hogy egy másikat tápláljon.

És bár nem esik útba, most is a folyóparton kötök ki. Új híd ível a meder fölött, többé nem kell sáron átgázolni a monszun alatt. A part szélén vályogból épített kunyhók gubbasztanak, a nyitott tetőkből füstoszlopok szállnak fel. Fülelek, hallom-e a kőtörő kalapácsokat, amelyek repedt harangként kongó, disszonáns hangjukkal meg szokták rezegtetni a levegőt – de semmi. Az évek során megismertem az itt lakó családokat. Napszámosok, hordárok, migránsok, háztartási alkalmazottak, földművesek.

– Jó reggelt, Maggie tanárnő!

A hídról visszaintegetek a fiatal anyának, és észreveszem a csecsemőt a hátán. Úgy ragyog a szeme, mint Rubynak, és szinte lehetetlenül pufók arcocskája van, akárcsak Khusinak. Az anya ringó léptekkel halad tovább. A mozdulatra az én csípőm is mindig emlékezni fog. Mögöttem a kis felüljárón biciklivel, pici autókban emberek sietnek, közben vagy délre bámulnak, a végtelen rizsföldekre, vagy északra, a hegyekre. A felhőpamacsok és a fehéren izzó nap alatt, a Himalája hegyeinek ölelésében nincs szebb látvány számomra, mint egy gyermekét szerető anya.