Lételem - Lutter Imre versei

A könyv 160 oldalon 82 verset tartalmaz, és három ciklust fog össze: a „Magába roskad az óceán” a természet és az emberi természet kapcsolatát keresi, „A dolgok változnak” ciklusa a világ folyamatait és az emberiség fejlődését, útkeresését, míg a „Kételyeim” című ciklus az egyén és a társadalom viszonyát írja le. Mindhárom ciklus alatt érezhető a szerelem, a lelki mélység, a természettel való szimbiózis és a világgal való folytonos meghasonulás, amik átívelik a verseket.

Az ajánlások:

„Szívből ajánlom minden költészetkedvelő figyelmébe Lutter Imre barátom Lételemét!Egy igazán érett és szórakoztató kötet, amely bölcsességgel reflektál egyszerre nagyon fontos társadalmi ügyekre és az emberi érzésekre.Egyik katarzisból repít a másikba. Nevettem, meghatódtam, elgondolkodtam a verseket olvasva az életen, az igazán fontos dolgokon, a szerelem megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan lélekvilágán. Kellemes utazást kívánok minden kedves olvasónak, s köszönöm, drága Imi, a barátságodat, s azt, hogy beengedtél minket a költészeteden keresztül a lelkedbe!”

Molnár Ferenc Caramel

“Lutter Imre nekem kolléga: szerkesztő, műsorvezető, televíziós szakember. Azt hittem, hogy megismertem egészen munka közben, mert őszinte, nyílt és a hivatásában alázatos. Olvasva a verseit jöttem rá, hogy igazán a költészetben mutatja meg magát pőrén. Ijesztő és egyben felemelő így látni egy embert, aki mindent kimondhat, aki nem takarhat el semmit magából, és nem is akar. A legszebb hatalom van a kezében, a költészet hatalma.“

Erős Antónia

„A dolgok változnak. A vers örök – mondja egy helyütt az itt olvasható versek szerzője, ami nem csak naiv optimizmust feltételez a részéről, de tiszteletet parancsoló megátalkodottságot, mi több, rendíthetetlen elhivatottságot is. Lutter Imre a versre, a versmondásra tette fel az életét – ahogy elképzelem, több száz, több ezer vers munkál benne egyszerre és külön-külön is, egyfajta állandóságban. Ebben a rendezett zűrzavarban kell megtalálnia a maga hangját és érvényes megszólalási formáit, amikor költőként jeleníti meg magát. Elsődleges dolga tehát az ezekkel szembeni ellenállás, pontosabban, az elkülönülés a rendkívül sok ismerős hangfekvéstől, már benne zsongó lehetőségtől. Számtalan és sokféle „hangszeren” játszik ennek megfelelően, sokféleképpen. A koantól a lírai szabadversig terjed a formai tájékozódása, hol daktilusoktól lüktetnek a sorok, hol tárgyias kopogásukkal tüntetnek, hol rímes-ritmikus szerkezetekben találja föl magát az aktuális üzenet, hol prózával érintkező szólamokban, máskor limerickkel kacérkodik hang és versbeszélő…

A kötet címe mindenképpen kulcs ehhez a tágas világhoz, főleg ha nem csak elsődleges jelentése és közvetlen konnotációi felől közelítünk hozzá, hanem átengedjük magunkon a lehetséges nyelvi áthallásokat is. Számomra akkor a legérdekesebb ez a költészet, amikor nem bölcs és határozott a versbeszélő, hanem tétova, olykor elveszett, amikor nem a megmondó pozícióját (páncélját) vállalja-választja (ölti magára), hanem állítva kérdez (önmagától) és finom iróniával leplezi (le) részvét(el)ét és gyámoltalanságát, indulatát vagy kiszolgálatottságát abban a létben, amelyben ő is csak elem. Abban az elemben, amelynek a léte szavakon keresztül kapja meg jelentését – és jelenlétéhez a létezhetőséget.

(Csak még annyit: az se kizárt, hogy a dolog örök, és a versek változnak – de ez már az elkövetkező kötet kérdőjele lehet.)”

Zalán Tibor