Restaurant, Hungary - új fejezetekkel

Az elmúlt években és napjainkban valóságos gasztroforradalom zajlik Magyarországon, egyre több a Michelin-csillag a hazai konyhaművészet egén. Úgy tűnik, a vendéglősök nemes harcot vívnak a vendégért és a jó minősítésekért a TripAdvisor-on, fegyverük a minőség.

A felszín alatt azonban egy különleges világ rejtőzik, tele fényűzéssel és szemfényvesztéssel, szenvedéllyel és pénzéhséggel, titkokkal és sztorikkal.

A csúcsgasztronómiában utazó fine-dining éttermeken, a felkapott belvárosi bisztrókon át az ázsiai falatozókig és privát szakácsokig minden helynek, így minden séfnek, pincérnek, tulajdonosnak megvannak azok a történetei, amelyekről inkább hallgatnának.

Hallgatnának, ha nem faggatta volna ki őket Kordos Szabolcs, akinek már számos szakma féltve őrzött titkaihoz sikerült közel férkőznie, hogy elmesélje ezeket a hol fájón, hol szórakoztatóan igaz történeteket azoknak, akik kíváncsiak a papírmasé világ másik oldalára.

Az Eszem-iszom, Hungary után a szerző azért tért vissza a vendéglátóipar kulisszái mögé, hogy megváltozott közegében az eddigieknél is meglepőbb esetekre és páratlan emberi sorsokra leljen.

Az új, bővített kiadásban a szerző a vendéglátósok szempontjából mutatja a szektort alaposan megtépázó világjárványt és annak következményeit.

Csak süppedjen bele a bőrtámlájú székbe, terítse az ölébe a damasztszalvétát és fogyassza egészséggel a vendéglős történetek legjavát, a Restaurant, Hungary-t!





Idézetek a könyvből

„Nem az volt a legrosszabb, amikor be kellett zárnunk, hanem az, amikor nyitva tartottunk. Minden kollégám felmondott, vagy kirúgták, így előfordult, hogy amikor végre fogadhattunk vendégeket akkor egyedül maradtam egy 160 fős terasszal. Az aztán a mission impossible, nem Tom Cruise filmje!”

„Tudod, melyik volt a legdurvább pillanat? Amikor a főnököm váratlanul felhívott, hogy megköszönje az azon a héten végzett munkámat. Negyed évszázad alatt egyszer sem történt velem ilyen a vendéglátásban! Most először az életben nem azt érzem, hogy kihasználnak, hanem azt, hogy csapatként együtt dolgozunk, megbecsülnek és jutalmazzák az erőfeszítéseimet.”

„Otthoni kuksolása közben Bence nekilátott az önéletrajz küldözgetésnek. Vérmes reményei nem voltak, egész életét a vendéglátásnak szentelte, semmilyen más területen nem tudott komoly tapasztalatot felmutatni. „Vagy száz jelentkezésből ötre, ha kaptam nemleges választ, a többiek erre se méltattak, de egy barátomon keresztül sikerült szereznem egy biztonsági őri állást. Egy töküres épületben ültem éjszakánként egyedül a külvárosban minimálbérért, de olyan hálás voltam érte, mintha legalábbis a londoni Savoy szerződtetett volna le üzletvezetőnek.”

„Kirúgták, ő pedig egy jobban fizető iparág hierachiájának legalján találta magát: segédmunkás lett egy építkezésen. Bence brigádja leginkább Rejtő Jenő szedett-vedett légionáriusaira hajazott, ez a csapat ugyanis kivétel nélkül vendéglátósokból és szállodai alkalmazottakból verbuválódott. Egykori főszakács tolta a sittet, bármixer pakolta a téglákat, recepciós hordta a szemetet. Bence tényleg a szamárlétra legaljára kúszott csak fel, mert az ukrán vendégmunkások utáni takarítás volt az első számú feladata, a WC ürítését is beleértve.”

„Arról, hogy ez a bértámogatási rendszer mekkora parasztvakítás még a kritikusan fogalmazó lapok is alig írtak valamit. Pedig tudjuk jól, hogy a segély csak amolyan látszatintézkedés volt. Míg Európa más szegleteiben – tudom jól, hiszen dolgoznak barátaim Ausztriától Nagy-Britanniáig a szakmában – a teljes bérük 70-100%-át megkapták, addig nálunk a bejelentett bér 50%-át fizették ki. Azok, akik ezt a szabályt megalkották, pontosan tudták, hogy a vendéglátóiparban a teljes bejelentettség nem divat, a többség vagy minimálbéren van, vagy négy-hat órás bejelentettség mellett dolgozik.”