Ibsen a konyhában

A távoli északi világban még él egy történet arról a vadkacsáról, amelyik a víz alatti hínárba kapaszkodva inkább megfullad, mint hogy odafenn rabul ejtsék. Esetleg tepsibe kerüljön. Persze, elszáll, ha tud. Esetenként egészen messzire, azonban nem képes nyomtalanul elszakadni származási helyétől, folyton visszaréved, és az új környezetében való megélés technikájának tanulmányozása, mindennapi gyakorlása mellett folyvást emlékezik. Ezért tudnivaló, hogy a vertikális kacsa, amelyiknek fejjel lefelé csak a tollas püspökfalatja látszik ki a vízből, nem csupán élelmet keres odalenn, hanem bezzeg emlékdarabkákat is. Annak tetejébe, hogy az eltűnt testvérét szólongatja, mintegy "fügét mutat" a világnak. Van ebben tehát egy jó adag olyasmi, amit tragikomédiának nevezhetünk, s amelynek egyik legnagyobb mestere Henrik Ibsen volt. Ugyanakkor jó kérdés, hogyan is kerülhetett a világhírű Maestro Judit szerzőnk konyhájába? Ravasz dolog. És miket mondott ott? A válasz sajátos, egészen egyedi formájában megtalálható ebben a felettébb elmés és élvezetes, letehetetlennek minősíthető, érdekfeszítő olvasmányban. Amelyben megismerkedhetünk például egy doboznyi aranypihés kiskacsával is, továbbá egy flamingórózsaszín vibrátorral, meg sok egyébbel a tárgyi és szellemi világból. Eltöprenghetünk a szerző nyomán azon, hogyan tűnhet tónak egy tenger, a tengerben pedig hogyan tűnhet el példának okáért a strömstadi lélekbúvárok teljes csapata.
Balázs Attila

Egy novella a kötetből:

A novelláskötet
"Egy fekete borítójú, vastag novelláskötet lapjai közül hullt az asztalra, ahogy kinyílt, az ellapult tárnics. Kék bársonykája megbarnult már; levélzöldje kifehéredett. Hogy került a könyvbe ez az encián? Könyvtári könyv, most kölcsönöztem, és még egyetlen sort sem olvastam el belőle, de ez az encián, vagy annak lenyomata, kihullván, rossz előérzetet váltott ki belőlem a kötettel kapcsolatban: síri hangulatom lett. Júlia pókhálóit szedegettem a kávéscsészéről, ami az asztalon volt, épp a kezem ügyében, amiből kávét szoktam inni, és a csészében besűrűsödött a kávé, akár a karamell, a finom, azsúros porcelánfindzsa aljára rakódott. Bevonta a pókháló. És szorongva néztem a préselt enciánt. Hogyan került a könyvbe? De aztán ahogy próbáltam ettől a kis csenevész lelettől elvonatkoztatni, és újból felemeltem a fekete borítójú, vastag novelláskötetet, kiesett a lapok közül egy halcsontváz is. Napszítta, vékony zsebfésű. Hirtelen nem is jutott eszembe, hogy a minap mit tanácsolt egy ismerősöm, mit kell tenni a halcsonttal, mire jó. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogyan lehet ilyen fehér, meg hol a húsa, meg miért nincs szaga, édesvízi vagy tengeri hal volt-e. Kikapartam a karamellkávét a porceláncsészéből, és sokáig bámultam a két idegent. A tárniccsal kapcsolatban az a határozott érzésem volt, hogy valaki benne felejtette a könyvben, kaphatta, és kedves lehetett neki, és nekem azonnal meg kell tudnom, kinél volt előzőleg a könyv, mert egy szerencsétlen szerelmes azóta hiába keresi a kis enciánját, nekem vissza kell juttatnom tehát. De a halgerincről nem így vélekedtem. Valószínűleg beúszhatott a lapok közé, de mivel egyetlen novella sem szólt a tengerről vagy a folyókról, így a száraz lapok közé veszett. Ellenőrizni akartam a fekete borítójú, vastag novelláskötetben, hogy tartalmaz-e vizes témájú írást, vagy a feltételezésem helyes, és nincs ilyen benne. Ám, őszintén szólva, nem mertem a könyvhöz nyúlni, nehogy valami megint kiessen belőle. Kínosan éreztem magam, az asztalon két megérinthetetlen, idegen holmi, és nem tudom, mihez kezdjek velük. Felelősséggel tartozom azokért a tárgyakért, amik hozzám kerültek? Igazságtalan, hogy minden előzetes bejelentés, felkészítés, távirat vagy ilyesmi nélkül idetolakszik valakinek a valamije meg valaminek a váza. Feszülten kocogtattam a körmömmel a fehér porceláncsészét. Bosszantott, hogy a kávém is elpárolgott, nem tudtam egy jó kis feketét inni, kiszáradt a torkom, csak néztem a semmibe, mert a könyvre, a fekete borítójú, vastag novelláskötetre rá sem bírtam nézni. Vádoltam, hogy az tehet minderről, erről a lehetetlen helyzetről, és ez szemtelenség. Néztem hát a semmibe, szemizmaimat ellazítva, körmömmel a csészét kocogtatva, és megpróbáltam semmire sem gondolni. A fekete borító azonban duzzadni kezdett, egyre domborodott, telt, telt, mint egy nagy kelés, és két lapja résén kibuggyant belőle, patakzott belőle a fekete leves, elöntötte az asztalomat, alig tudtam felkapkodni a tárnicsot, a halcsontvázat meg a csészét, majd hirtelen a könyvet is kirántottam a szétfolyt, langyos léből, és minden mást elhajítottam, csak a könyvemet szorongattam a kezemben. Közelebb emeltem az arcomhoz, és éreztem, hogy már a legelején ezt kellett volna tennem, rendesen kézbe venni, mert az asztalra vetve, fél gondolattal beletúrva, kapkodva nem lehet, elszabadulhat, bohóckodhat, idegesíthet. Most jól fogtam. Határozottan. És megemeltem a borítóját, a legelső novellához lapoztam, jól kézben tartva a fekete borítójú, vastag novelláskötetet. Belevetettem magam a sorokba. A legutolsó novelláig elolvastam, az utolsó betűig. Megkönnyebbülten tettem le akkor az asztalra, töltöttem magamnak a melegen gőzölgő kávéból, két kockacukor, kis kavargatás, aztán lassú kortyolgatással inni kezdtem. Utána hűs ásványvíz következett. Cigarettára gyújtottam, és kéjes karikákat formáztam a füstjéből – barátságos kis gyűrűket, semmiségeket."