Harlemi kavarás

Colson Whitehead kétszeres Pulitzer-díjas, Nemzeti Könyvdíjas író új regénye az 1960-as években játszódik, New Yorkban.

Ray Carneyt Harlemben ismeri az egész környék, megfizethető bútort árul a 125. utcai üzletében, ebből tartja el a családját. Felesége, Elizabeth állapotos, jön a második gyerek. Otthonuk nem valami nagy - Elizabeth pénzes szülei nem is örültek a házasságnak, nem szívelik Rayt -, de azért mégiscsak otthon.

Carneyról kevesen tudják, hogy a becsületes életvitel felszíne mögött becsúszott már neki néhány stikli. Kétes alakokkal tartja a kapcsolatot. És a stiklik egyre húzósabbak.

Freddie, az unokatestvére kisstílű enyves, Carney segít neki ezt-azt elpasszolni. Freddie beszáll egy bandába, ami azt tervezi, hogy kirabolja a Hotel Theresát, Harlem egyik nagymúltú szállodáját, és az akcióhoz Rayre is szüksége van. Ahogy az lenni szokott, semmi nem úgy sikerül, ahogy Freddie eltervezte, és Ray hiába kapálózik, egyre mélyebbre kerül a csávába. Már nem csak a hírneve forog kockán - a bőrére megy a vásár.

Bűnregény? Moralitás? Társadalmi regény? Feketék és fehérek egymás mellett ebben a retró gyöngyszemben, amely végeredményben nem más, mint egy megható szerelmes levél a régi Harlemhez.

Alig néhány író kapta meg eddig kétszer a Pulitzer-díjat: William Faulkner, John Updike, Booth Tarkington és negyedikként Colson Whitehead. Olyan szerzővel van tehát dolgunk, akinek nemcsak víziója van az írásról, hozzá húsba vágó témái, építően kritikus meglátásai a társadalomról, de át is tudja adni szövegeivel a gondolatot, melyet közvetíteni akar. Miután Colson Whitehead 50 évesen másodszorra is elnyerte a neves a díjat A Nickel-fiúk című regényéért, és bekerült a fenti, tiszteletet parancsoló irodalmi pantheonba, joggal kérdezhetnénk, későbbi műveiben vajon képes-e még hozni, netán meghaladni az önmagának állított, magas alkotói mércét.

A szerző legújabb regénye, a Harlemi kavarás jócskán változtat Whitehead eddigi percepcióján, hiszen műfajában, stílusában is friss dologgal próbálkozik: a thriller területére kalandozik, olyan nyers vagánysággal és retró érzéssel, hogy Quentin Tarantino is megirigyelné a benne lévő spirituszt. Egyvalami nem változott az író új művében az előzőekhez képest: a csökönyös ragaszkodás az irodalmi minőséghez, önazonossághoz és az emberi esendőség rétegeinek precíz felfejtéséhez.

Az 1960-as évek New Yorkjában, azon belül is a mindig eleven Harlemben játszódó történet főhőse Ray Carney, akire egy napon rámosolyog a szerencse: amikor halott apja autójában felfedez egy köteg készpénzt, az pont elég ahhoz, hogy egy kis bútorüzletet nyisson a 125. utcában.



Ezzel kezdetét vehetné Ray stikliktől mentes (vagy csak kisebb stiklikkel övezett), tisztességes családi élete, ha társadalmi és személysigébeli predesztinációja nem akadályozná ebben. A második gyermekükkel terhes felesége, elfogadta, hogy kiszakadva saját, elitnegyedi világából nem él túl fényesen, de arról nem sokat sejt, hogy nappal a Collins-Hatheway foteleinek érdemeit dicsérő, okleves bútorkereskedő férje, éjszaka miféle tiltott utakon jár, és lopott árukkal bizniszel. Ray kisstílű bűnözéseinek természetesen egy nagyobb bűn csábítása vet véget, amikor Freddie, Ray unokatestvére előáll az ötlettel, hogy raboljanak ki egy hotelt.

A forrongó Harlem olyan plasztikusan elevenedik meg a lapokon, hogy szinte együtt sétálgatunk, menekülünk, részegedünk le a szereplőkkel, vagy nézzük végig, hogy valakit megkéselnek a zsúfolt bérházak, a sztárokkal teli színházak, bűzös szerencsebarlangok között, miközben végig szól a jazz. Ez a Harlem ugyan már nyomába sem érhet a húszas években reneszánszát élő környéknek, de a regényben bemutatott hatvanas évekbeli negyed világa is gazdag hangulattal bír. Ami persze koszos is és kegyetlen.

A harlemi noir, bűnügyi regény műfaját is megújító kötet, mely a műfajt irodalmi szempotból is újraértelmezi, a Whitehead által oly kedvelt hiperbolákkal él: az élet alatti életet, az emberben lévő másik embert, és egy külön társadalmat mutat be a társadalomban.

Ráadásul a krimi műfaja több teret enged a játéknak és a humornak, nyilatkozta a szerző, Ray Carney figurája pedig igazán olyan figura, akinek érdemes szurkolni. Legalábbis az író nagyon szurkolt neki alkotás közben, aminek felszabadító hatása érződik a szövegen.



Idézetek a könyvből

„Tudatában sincs, milyen hatással van az emberekre.”

„A szerencse kipótolta azt, amiben hiányt szenvedett.”

„Te nem tudod, mire vagy képes, Ray-Ray. Sose tudtad. Ezért vagyok én itt.”

„Az ambíciót és gyakorlatot tekintve Carney nem áthágta a törvényt, inkább átbújt alatta.”

„De rabolni még sose raboltál – jegyezte meg Carney.
Azt mondta, én leszek a sofőr, ezért mondtam igent – vont vállat. – Mi olyan nehéz abban? Két kéz és egy láb kell hozzá.”

„A hőség kovácsműhellyé hevítette Harlemet.”

„Annak alapján, ahonnan jövünk, egyikünk sem lehetne ott, ahol van.”

„Ott tévedett, hogy azt hitte, más valaki lett belőle. Hogy a körülmények, amik alakították, mások voltak, vagy hogy olyan könnyű lehagyni őket azáltal, hogy jobb épületbe költözöl, vagy megtanulsz helyesen beszélni.”

„A várost a borítékok körforgása tartja életben. A borítékok súlya alapján ítéljük meg az embert, vagy hogy kinek adja?”

„Az embernek legyen elég nagy széfje, hogy elférjenek benne a titkai.”

„Szerda este, családi vacsora, mindkét énje az asztalnál ült, a becsületes és a becstelen Carney osztozott egymással a kenyéren.”