Induljon a nászmenet

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye

A történetből filmet készít a TriStar Pictures!

Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024

Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024

„Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig.”

Elisabeth Egan – The New York Times Book Review

„Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket.”

People

„Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk.”

Becky Meloan – The Washington Post

„Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány.”

Guardian

„Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló.”

Glamour

„Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!”

Publishers Weekly

Ismertető

Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos.

Phoebe látogatásának ugyanis más célja van.

Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt.

Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve… nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét.

Alison Espach Induljon a nászmenet című regénye – amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik – finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat.

Részlet

Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között.

– Pisilnem kell – jelenti be Juice.

– Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban – mondja Gary.

Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi.

– Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt – szólal meg.

– Mintha ez meglepne téged – jegyzi meg Phoebe.

– Meg is lep.

Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! – gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja?

– Juice igazán nagyszerű gyerek – mondja végül.

– Szerencsés ember vagyok – feleli Gary.

– Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd.

– Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában.

– Te jó ég! – szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. – Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek?

– Például azt, hogy helló? – veti föl Gary.

Juice elneveti magát.

– Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember!

– Miért vagyunk mind a mosdóban? – kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember.

– Kinek az ötlete volt, srácok? – teszi hozzá Gary.

Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak.

Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék.

– Parancsoljanak! – mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát.

De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját.

– 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben… – sorolja Juice.

– Szóval sokszor – szól közbe Phoebe.

– Nagyon sokszor.

Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt „találomra” felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el?

– Akkor induljunk, jó? – szólal meg Gary.

Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja.

Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi:

– Hova menjünk?