Neuromancer

Sprawl-trilógia 1.

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

Ezzel a mondattal kezdődik minden idők egyik legjobb science fiction regénye, aminél pontosabban semmi sem jósolta meg a jövőt. William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.

Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát - lopott a megbízióitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.

Az olvasó Farkas Veronika új fordításában tartja kezében a könyvet, mely Gibson exkluzív utószava mellett Jack Womack Valami sötét gödör című esszéjét is tartalmazza.

Részlet a kötetből

„Otthon. Az otthon a BAMA volt, a Sprawl, a Boston-Atlanta Metropolitan Axiális. Programozzunk be egy térképet, amelyik megjeleníti az adatforgalom frekvenciáját: ezer megabájtonként egyetlen pixelt rajzol egy hatalmas képernyőre. Ezen Manhattan és Atlanta fehéren izzana, utána lüktetni kezdene, a forgalom sebessége túlterheléssel fenyegetné a szimulációt. A térkép szupernóvává akarna robbanni. Hűtsük le! Növeljük a felbontást! Egy pixel legyen egymillió megabájt. Másodpercenként százmillió megabájtnál már ki tudnánk venni bizonyos tömböket Manhattan belvárosában, és a százéves ipari parkok gyűrűjét Atlanta régi magja körül...

Case felébredt. Repülőterekről álmodott, Molly sötét bőrruháiról, amelyek előtte haladtak a Narita, a Schipol, az Orly csarnokaiban... Látta önmagát: műanyag laposüvegben dán vodkát vett valami kioszkban, egy órával hajnal előtt.
Valahol odalent, a Sprawl vasbeton gyökerei között egy metrószerelvény tolta maga előtt az állott légoszlopot az alagútban. Maga a szerelvény néma volt, indukciós párnán siklott, de a levegő helyváltoztatása dalra fakasztotta az alagutat, a basszusa szubszonikusba nyúlt. A szoba, ahol Case feküdt, vibrálni kezdett, és a por felemelkedett a kiszáradt parketta réseiből.

Amikor kinyitotta a szemét, Mollyt látta maga előtt meztelenül és éppen hogy csak elérhetetlenül a vadonatúj rózsaszín matrac másik oldalán. Odafent napfény szűrődött be az osztott tetőablak kormos négyszögein. Az egyik félméteres üvegtáblát forgácslap helyettesítette, és egy vastag, szürke kábel bújt át rajta, a vége pár centivel a padló felett fityegett. Case az oldalára fordult, és csak nézte, ahogy a lány lélegzik; a mellét, a csípője vonalát, amely egy vadászgép törzsének funkcionális eleganciájára emlékeztette. A lány teste nyúlánk volt, rendezett, izmai, akár egy táncosé.
Case felült. A szoba nagy volt, és üres, nem volt benne más, csak a széles, rózsaszín matrac, mellette két új egyforma, üresnek látszó nejlonszatyor. Csupasz falak ablakok nélkül, egyetlen, fehérre mázolt, tűzbiztos ajtó. A falakat számtalan réteg fehér elasztikus festék borította. Egy üzemcsarnok. Case jól ismerte ezeket a helyeket, az ilyen épületeket; bérlőik az interzónában mozogtak, ahol a művészet jóformán bűncselekmény, a bűncselekmények pedig már-már mesterművek. Otthon volt.

A padlóra lendítette a lábát. Az apró parkettalécek egy része hiányzott, némelyek kilazultak. Fájt a feje. Eszébe jutott Amszterdam, egy másik szoba a Centrum óvárosi részében, a százéves épületek. Molly, amint visszatér a csatorna partjáról narancslével és tojással. Armitage valami titkos rajtaütésen vett részt, míg ők ketten átsétáltak a Dam téren, el egy bárhoz, amelyet Molly ismert a Damrak sugárúton. Párizs egy elmosódott álom volt. Vásárlás. A lány elvitte vásárolni.
A lábánál új, gyűrött farmer hevert. Belebújt, és letérdelt a szatyrok mellé. Az első, amit kinyitott, Mollyé volt; szépen összehajtogatott ruhák és drágának tűnő kütyük. A második tele volt, de nem emlékezett, hogy vettek volna ilyen holmikat: könyveket, kazettákat, egy szimstim decket, francia és olasz címkéjű ruhákat. Egy zöld póló alatt felfedezett egy lapos, újrahasznosított japán papírba origamitechnikával becsomagolt tárgyat.
A papír elszakadt, amikor megfogta, és fényes, kilenchegyű csillag esett ki belőle, majd függőlegesen beleállt a parketta egyik résébe. – Ajándék – mondta Molly. – Észrevettem, hogy mindig megnézed ezeket. Case megfordult, és látta, hogy törökülésben ül az ágyon, álmosan vakargatva a hasát burgundivörös körmeivel.”