Pszichokanyar

Ezt a könyvet azoknak szánjuk, akik olvasták és szerették a Pszichosztriptízt, vagy érdeklődnek az önismereti írások iránt, kedvelik a self-help irodalmat, de a megszokott esetleírásoknál, önértelmezési ,,kisokosoknál" többre vágynak.

A kötet főhőse a szakmai kiégés határán egyensúlyozó, hatvan pluszos Bokros Hanna pszichoterapeuta, akit a kliensekhez és az elbeszéléseikhez fűződő kapcsolatában ismerünk meg. Hanna és a páciensei személyes történeteiben is ott bujkál a nem várt fordulat, minden fejezet fontos motívuma a titok, az elhallgatás. Pokoli játszmáknak lehetünk tanúi, miközben rádöbbenünk, milyen szélsőséges megoldásokra képes az ember, ha igazán küzd valamiért.

A szerző olyan tabutémákat döntöget, mint a pedofília, az aszexualitás, a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, a BDSM, az öngyilkosság vagy a poliamória. Szót ejt a poszttraumás stressz zavarról, a no contactról, az autizmusról, a rákról, az ikerlétről és a cancel culture jelenségről.

A terápia nem varázslat. A pszichológus olykor azzal segít a legtöbbet, ha a kliens mellé szegődik útitársként az élete nehéz szakaszán, ám az érdemi munkát maga a kliens végzi, a terapeuta legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.
A pszichológus nem egy mindentudó, megmondó vajákos, hanem sérülékeny, olykor tévedő átlagember, akit az különböztet meg a laikusoktól, hogy – a tanultakból és a rutinjából merítve – globálisan nézi a kliensei fejlődését és néhány jelenségnek még a nevét is tudja.


Ajánlások

Szigeti Ildikó könyve olvasmányosan megírt életképeket tár elénk, amelyek a rendelő rejtélyes hangulatába repítenek és az önmagunkról való gondolkodásra késztetnek. Történeteivel több szempontból is megvilágít egy-egy élethelyzetet, segítve bennünket, hogy objektívebben vizsgáljuk elfogultságainkat, sztereotip ítéleteinket.
- Almási Kitti pszichológus, író

Ezek a történetek egyszerre éltetik bennünk a reményt, hogy a saját elakadásainkra léteznek megoldások, és engednek bepillantást egy pszichológus mindennapjaiba, aki ugyanolyan esendő, kétkedő és emberi, mint bárki más. Ettől válik ez a kötet sodró, reflexív élménnyé. Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek nevetve tanulni és közben közelebb kerülni önmagukhoz.
- Gönczi Dorka mediátor, a Válótársas és a Munkatársas című produkciók ötletgazdája


Idézetek a kötetből

„Hanna tudomásul veszi és tiszteli az egyéni különbségeket. Különösen, ha túlélőkről van szó. A koncentrációs tábort megjárt családtagjai mellett volt alkalma megtapasztalni a traumafeldol­gozás szélsőséges módjait. Míg a nagynénje szinte mindenről képes volt a lágerekben történtekre asszociálni, addig az apja soha nem beszélt róla. Pedig ugyanott voltak, ugyanazt élték át, és csupán pár évnyi korkülönbség volt köztük. Hanna figyelte őket, és nagyon hamar, jóval a pszichológiai tanulmányai megkezdé­se előtt megértette: a hallgatásnak és az állandó kibeszélésnek ugyanaz a funkciója: lehasítani magukról a borzalmakat és a borzalmakhoz tapadó, elviselhetetlenül fájó érzéseket.”

* * *

„Aznap Farkas Doktor mellé osztották be. Nem kedvelte az idős főorvost, jóllehet, a többiek istenítették őt, áhítattal figyelték, ahogy a betegeivel beszél. Mégis. Volt benne valami zavaró. Talán a negédes modorossága. Talán a túlzott magabiztossága. Hanna még a keresztnevét sem tudta, mert soha senki nem szólította azon, ő mindenki számára csak a tiszteletre méltó Farkas Doktor volt. Hanna megcsúszott a teendőivel, túlóráznia kellett. A kar­tonokat rendezgette, amikor Farkas Doktor váratlanul mellé lépett, és teljes erejével a falhoz nyomta, száját a szájára tapasz­totta, vastag, redős nyelvét pedig Hanna torkáig erőszakolta. Ekkor lépett be a takarítónő. Ugyan mindent látott, elfordította a fejét.”

* * *

„Hanna mindig vékony jégre téved, amikor a megbocsátás a téma. Márpedig manapság gyakran ez a téma. Indokolatlanul gyakran. A terápiás térben is kezd egyre nagyobb helyet kö­vetelni magának. A megbocsátás képességét immár nem eszközként, hanem célként határozzák meg a pszichológu­sok. Mindegy, mit tett a veled a másik, mindegy, mennyire fáj, a lényeg, hogy bocsáss meg neki. Akár egy ördögűző szeán­szon: ha a kliens végre nagy nehezen kipasszírozza magából a mágikus „megbocsátok” szót, a küldetés teljesült, mehet isten hírével.
Hanna hadilábon áll a megbocsátással. Számára tagadást és elfojtást jelent. Hogyan kell, hogyan lehet megbocsátani? Hol van ben­nünk az irgalom gombja, amit benyomhatnánk? – töpreng minden alkalommal, ahányszor ez szóba kerül.”

* * *

„A parentifikált szó szerinti jelentése: szülősítés, vagyis az, amikor a családon belüli szerepek kissé összegubancolódnak, és a gyerek felnőttes feladatok ellátására kényszerül ahelyett, hogy a saját korának megfelelő dolgokkal foglalkozna. Ez lehet bármilyen könnyű házimunka, de lehet komoly, érzelmileg erő­sen megterhelő elvárás is. Ahány család, annyi feladat. A lényeg, hogy valamiért nem adatik meg a felhőtlen gyermekkor. Ennek az utóhatása aztán a későbbiekben a legkülönbözőbb formában jelentkezhet, akár a párkapcsolatra, akár a saját családban való működésre is rányomhatja a bélyegét. (…) Nincs az a tökéletesen jól működő család, nincs az a kipárnázott gyermekkor, ahol ne lehetne tetten érni a generáci­ókon átívelő hatásokat, vagyis a transzgenerációs lábnyomokat. Egyszerűen törvényszerű, hogy így legyen.”

* * *

„A válókereset és a hozzá kapcsolódó vagyonmegosztás való­jában a házasságban eltöltött évek pszichológiai lenyomata, jogi nyelven megfogalmazott, vastag betűvel kiemelt mérföldkövek, játszmák, alá-fölérendeltségek esszenciája. E pár oldalas doku­mentum a nosztalgia és a sértettség fura elegye, amit lehetetlen szorongás nélkül elolvasni, értelmezni. (…)
A bontóperre készülők többsége mielőbb szeretne túllenni ezen a hercehurcán, ezért túl hamar szentesíti az aláírásával. Már­pedig ez hiba. Nagy hiba. Nem csupán saját magával szemben vét, aki ebben a helyzetben a kisebb ellenállás felé hajlik, de ezzel a gyerekeinek is azt üzeni, hogy képtelen volt küzdeni. Itt csak egyetlen töltény van a tárban, amit, ha elsietve, hanyagul, nem az akaratának megfelelően lő ki, annak életre szóló következ­ményei lehetnek. És nem csupán anyagilag. A kudarc billogként világít a homlokán, torzítva minden későbbi lépést és döntést. Éppen ezért korántsem mindegy, hogyan zárul a jogi eljárás. A válófeleknek Hanna általában azt javasolja, hogy addig olvas­sák el újra és újra a dokumentumokat, amíg az abban leírtakat már nem érzik, hanem értik. Ehhez viszont idő kell. Elég idő.”

* * *

„Hanna az öngyilkosokra gondol. És arra, hogy általában mérgesek rájuk az emberek. Haragudnak, mert nem értik őket. Hogyan is érthetnék? Egy befejezett szuicid kísérlet elkövető­jét utólag nem kérdezhetik a motivációjáról, arról, hogy miért tette. És ha csak a kérdések maradnak, beindul a fantázia. Ha valamilyen, számunkra érthetetlen viselkedésre akarunk magyarázatot adni, kézenfekvő a mentális probléma. Naná! Jókedvében az ember ritkán csekkol ki az életből. De miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy az öngyilkosság hátte­rében csakis pszichés zavar állhat? Miért nem jut eszünkbe, hogy az illető tudatosan, hosszú és kínzó mérlegelés után dön­tött a befejezés mellett? Talán, mert haragudni akarunk. Ha ismernénk és értenénk az okot, meglehet, nem tudnánk rájuk haragudni. Ez végképp összezavarna minket, a kognitív dis­szonancia pedig kínzó érzést, szorongást keltene bennünk. Haragudni egyszerűbb. És fájdalommentesebb. Az itt maradottak számára.”

* * *

„A poliamóriának túlságosan szép a csengé­se. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen. A célnak ugyan megfelel: a szóhasználatában legitim keretet biztosít ennek az igencsak összetett és nehéz helyzetnek, de maga a fogalom is hibádzik. Ha ugyanis hinni lehet a kutatásoknak, a szerelem, mint olyan, egy beszűkült tudatállapot, az agyunk leginkább a pszichózishoz hasonló hullámokat produkál közben. Az pedig, hogy egy időben több irányba is képes lenne beszűkülni a tuda­tunk, teljességgel lehetetlen Hanna szerint.
Ugyanakkor ismer olyan poliamor párokat, akik esetében igenis működik a nyitás. Csakhogy ezek a párok nemcsak egy­szerűen őszinték egymáshoz, de időről időre át is beszélik, hogy éppen hol kéne szűkíteni vagy tágítani az egyéni és a páros határaikat. Ha úgy tetszik, igazodnak egymáshoz, és folyama­tosan frissítik a megállapodásuk kereteit.”

* * *

„A cancel culture lényege pont a kiszámíthatatlanság. Elég egy-egy félreértelmezhető, kimondott vagy leírt szó, máris megjelenhet a vérszomjas kö­zösség, a falka, aminek tagjai kérdés nélkül, a vakhit elementáris erejével vetik rá magukat a célszemélyre. És a célszemélyből pillanatok tört része alatt bántalmazó lesz. Függetlenül attól, hogy valaha valamikor bántott-e valakit vagy sem.
Nem tudja, és jelen pillanatban nem is nagyon érdekli, hogy Martinát mikor és ki bántotta, de a sérülése nyilvánvaló. A trau­ma átírja az ember személyiségét, megváltoztatja az identitását.
Martina Áldozat. És mint ilyen, erős késztetést érezhet arra, hogy bárkiből bántalmazót kreáljon. Hogy miért? Mert szüksége van az otthonosság érzésére, a hazai pálya ismerős biztonságára. Az Áldozat számára kizárólag a bántalmazó közeg adja meg mindezt. Itt élheti ki igazán magát, itt vetheti be a jól begyakorolt működési módokat. Itt lehet igazán önmaga.”


Részlet a kötetből

PROLÓGUS

Aznap Marika az első kliens. Tagbaszakadt, ötvenes nő. Havon-ta egyszer jár Hannához, többre nincs pénze. Olyan régen kezdték a terápiát, hogy egyikük sem emlékszik, a nő mi­ért kereste fel annak idején. Beszélgetnek. Vagyis jellemzően Marika beszél. Csokorba gyűjti az aktuális hónap történéseit, és megosztja Hannával. Beszámol neki, hogy mi történt a könyvelő-irodában, ahol dolgozik, pletykál az iszákos szomszédjáról, és nagy ritkán említést tesz a Londonban élő fiáról. Hanna több­nyire csak bólint, néha hümmög, olykor visszakérdez valami apró, jelentéktelen részletre. Marikának ez bőven elég. És Hanna gyűlöli, hogy Marikának ez bőven elég.
Kár szépíteni, Marika a legunalmasabb kliense, ugyan­akkor a legőszintébb mind közül. És ezzel az őszinteségével tükröt tart elé, amiben Hanna – ha akarja, ha nem – tisztán és élesen látja saját fásultságát, érdektelenségét és végtelen kimerültségét.
Ilyenkor bűntudata támad. Meggyőződése, hogy a fásult­sága, érdektelensége és végtelen kimerültsége nem mentség, legfeljebb magyarázat arra, hogy az utóbbi időben miért érzi magát oly gyakran cinkosnak, tettestársnak. Még szeren­cse, hogy az előre megfontolt szándékkal elkövetett áltatás nem tekintendő jogsértésnek, így, ha a pokolra jutást nem is, a dutyiba vonulást megússza. Nem kisebb a bűne, mint hogy elhiteti a hozzá fordulóval, hogy ha átbeszélnek, megválaszolnak, rávilágítanak, megértenek, helyre illesztenek, meg úgy általában és konkrétan is mindent megtesznek, amit megkövetel tőlük a terápiás szerződés, akkor majd minden jobb lesz.
Hát egy frászt! Semmi garancia nincs arra, hogy jobb lesz.
Marikának nincsenek elvárásai. Mintha tudná, hogy a terápiában sokszor csak a felszínt simogatják, fényesítik, néha gyengéden karcolgatják. Azzal is tisztában van, hogy miközben a felszín polírozásával töltik ki a terápiás időt és teret, addig a mélyben, hangos csikorgások közepette, bármikor összedől­het a rendszer. Furcsamód ez a közös tudás láthatatlan szállal köti össze őket.
Hannát régóta kínozza a kiégés. De a kliensei a tökéletes terapeutát akarják látni benne. Kivéve Marikát. Ő egyszerűen csak beszélni akar. Semmi többet. Semmi mást. És pont ettől olyan fájón egyszerű és bűntudatkeltő a munka vele.
Pályakezdő pszichológusként Hanna kötelességtudóan eljárt egy esetmegbeszélő csoportba. Nemcsak azért, mert mu­száj volt, hanem azért is, mert abban bízott, hogy a többiek majd ügyesen és szakszerűen átlendítik a holtpontokon, ha el­akadna vagy túlságosan beszippantaná egy-egy történet. Ám azok a péntek délutánok egészen másról szóltak: a pogácsáról, a teasüteményekről és a szakmai köntösbe bújtatott, végtelen és céltalan fecsegésről. Manapság, hatvankét évesen már nem esetmegbeszélőkre, hanem a Lehel piacra jár. Voltaképpen már igénye sincs arra, hogy átlendítsék őt a holtpontokon. Nem mint­ha nem volnának holtpontjai. De per pillanat nincs szüksége „külső szemekre”, mint ahogy mentorra se vágyik. Egy ügyes pedikűrösre annál inkább.
Hanna mostanában egyre gyakrabban megengedi magának a szétesés luxusát: hadd guruljanak azok a fránya üveggolyók! Hétszentség, hogy előbb vagy utóbb képes lesz összeszedni őket és velük együtt önmagát is. Ez lenne a kiégés elleni titkos fegyvere?
Egy biztos: megöregedett.
Könnyen meglehet, hogy amit ő kiégésnek hisz, az nem más, mint a korosodás természetes velejárója. Évtizedek óta rója ugyan­azokat a köröket, és mint a sárba ragadt autó, minél intenzívebben forgatja a kerekeket, annál mélyebbre süpped a dagonyában. Megtanult hát nem küzdeni.
Egy szokatlanul forró június nyolcadikán szembesült azzal, hogy baj van. Azóta is neonlilával karikázza be a június nyolca­dikákat, jó előre, mintegy figyelmeztetve magát, hogy ha máskor nem, legalább e lidércnyomásos emlékeket idéző jeles dátum közeledtével vegye észre és vegye komolyan az intő jeleket.
Sose felejti el azt a szerda délutánt: három kliensnek is ugyan­azt az időpontot adta. Mindhárman türelmesen vártak a sorukra, nem kérdezték a másikat, hogy kihez jött és hány órára, mint ahogy azt sem furcsállották, hogy az amúgy egyetlen szobából álló rendelő előterében egyszerre hárman is várnak bebocsátásra. Sokkoló volt a látvány. Végül rögtönözni kényszerült: sorshú­zással döntötték el, ki marad, ki megy. A veszteseknek ingyenes ülést ajánlott vigaszdíjként.
A kliensek látszólag nem csináltak nagy ügyet a fiaskóból, sztoikus nyugalommal vették tudomásul a szórakozottságát, Hanna hátán viszont még most is végigfut a hideg veríték, ha eszébe jut az a rettenetes nap. Tudta, hogy ez a totális csőd csalhatatlan előjele. Azóta évről évre próbálja kitalálni, hogy pillanatnyilag a szakadék mely pontján tartózkodik, amint felbukkan határidőnap­lójában a neonlilával bekarikázott dátum. Nagyon nem mindegy ám, hogy a tetején egyensúlyozik épp, vagy a legalján kapkod levegőért! Persze azzal is tisztában van, hogy a kiégés paradox jellegéből adódóan minél lejjebb csúszik a szakadékba, annál kisebb az esélye arra, hogy segítségért kiáltson. Onnan, a mélyből aligha hallaná meg bárki a jajveszékelését. És különben is, koránt­sem biztos, hogy egyáltalán kiabálna. Ilyenkor türelmesen vár. A megmentőre, vagyis saját magára. Ahogy eddig oly sokszor.
Miközben kiszellőzteti Marika olcsó parfümjének illatát, arra gondol, szinte nem telik el úgy nap, hogy ne történne csoda az általa bérelt, aprócska újlipótvárosi rendelőben. Na jó, ha nem is az az eget rengető, de azért csoda a javából. Hirtelen és várat­lanul megmoccan valami, a szanaszét heverő darabkák lassan és óvatosan közeledni kezdenek egymáshoz, és elindul az egy­ségbe rendeződés, ami visszavonhatatlanul berúgja a változás motorját. Nem tudja az okát. A terápiás munka vagy a csillagok optimális együttállása? Mindegy. Akármi is legyen a változás oka és elindítója, a világért nem hagyná ki ezt az élményt. Részese akar lenni ezeknek a csodáknak, látni, hallani, érezni akarja, hogy megtörténik. Még úgy is, hogy akkor és ott nem mindig veszi észre a varázslatot. Akárcsak Marika esetében. Ugyan mi más oka volna annak, hogy Marika minden hónap első szerdáján eljön hozzá? És mi más oka van annak, hogy ő minden egyes alkalommal reménnyel telve várja? Titkon abban bízik, hogy aznap talán ő is tanúja lesz a változás csodájának.
Még úgy is, hogy Hanna alapvetően nem hisz a csodákban.