Az igazi kívánság - A Telihold kávézó

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal?

A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság.

A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek...

Részlet a könyvből:

A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név.
- Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban.
Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak.
AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat.
- Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve.
Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába.
Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés.
Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam.
A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott.
Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet:
Karácsony estéjén különleges nyitvatartás
A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult.
- Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva.
Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő.
A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú.
- Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat.
A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg:
- Uránusz... ez már-már zaklatás!
- Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda!
- Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken.
A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett.
Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele.
Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem.
- Jó estét.
Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra.
- Rég találkoztunk, nem igaz?
- Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül.
- Nem emlékszel rám?
Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet.
- Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem...
Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem.
- Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat.
Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene.
- Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk?
Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett.
- Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár.
- Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam.
- Ugyan, semmi baj, előfordul.
Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést.
- Mostanában itt laksz a környéken?
Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit.
- Nem, csak munkából jövök.
- Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli!
- Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz.
Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené...
Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét.
- Értem... - mondta halkan, mély hangon.
Mi történhetett?
Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját.
- Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk?
- Tessék? - pislogtam meglepetten.
Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett.
-Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet.
- Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé.
- Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul.
- A Telihold kávézóban nem lehet rendelni.
- Mi?
- A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.