Ella háborúja

Történelem és szerelem a Bodeni-tó mellett.

A restaurátor Ella és orvos férje 1944 tavaszán a svájci határ mellett fekvő német kisvárosba, Singenbe költöznek. Lukas a kórházi munkát választotta a frontvonal helyett.

Ellát kétségek gyötrik, tétován botorkál a Gestapo fenyegetésében élő város feszült csendjében.

A háború és a diktatúra éveiben elveszítette munkáját, családját, barátait. Úgy érzi, Lukas cserbenhagyta azzal, hogy belépett a náci pártba és kiszolgálja a politikai hatalmat.

Villájuk teraszáról kilátás nyílik a Hohentwiel várának romjaira. Ella itt üldögélve várja a férjét esténként. A hegytetőn egy nap különös fény villan. A nő a nyomába ered, ezzel olyan kalandba keveredik, amely az egész életét megváltoztatja.

Ella menekül válságba jutott élete és a háború zűrzavarából. Hova vezet az útja ebben a bénult, pusztulásra ítélt világban?

A nagy történések a kisemberek sorsán keresztül érhetőek leginkább tetten. Lukas és Ella Neumann egy átlagos német házaspár: nemrég volt az esküvőjük, nagy társasági életet éltek, kulturális programokra jártak, örültek szerelmüknek. 1944 nyarán azonban az éppenhogy megízlelt boldogság hirtelen véget ér: Ella elveszíti restaurátori munkáját, férje pedig mind jobban tart a bombázásoktól, ezért Stuttgartból vidékre költöznek. Ella talán fel sem fogja, hogy ez mit jelent: aki ezekben a vészterhes időkben kórházigazgatói állást kap, attól biztosan kérnek valamit. Hitler rendszerében ugyanis mindennek ára van. A nő csak később tudja meg, hogy férje azért, hogy vele maradhasson, és ne vigyék ki a frontra, illetve, hogy a nagyváros bombázásaitól megóva feleségét elnyerhesse a vidéki kórházigazgatói állást, belépett a náci pártba. Az addig csak őszinteségre épülő, szilárd szerelmi kapcsolat hirtelen gyengülni kezd, Ella bizalma megrendül a férfiban. A nő ráadásul egyre kevésbé találja helyét a kisvárosban. Restaurátori munkája nélkül csak kósza árnyékként téblábol saját életében, és ugyan a férje szerez neki a kórházban adminisztrátori munkát, de Ella többnyire az egyik raktárban tölti az idejét olvasással. El kell telnie egy kis időnek, mire ráébred, hogy a művészetekről mesélve, akár a kórtermekben fekvő beteg gyerekeken és felnőtteken is segíthetne.

Házassági válságába, melyben oly magányosnak és elárultnak érzi magát éjjel-nappal dolgozó, nácipárttag férje mellett, két véletlen találkozás hoz reménysugarat. Singeni házuk teraszáról pont Hohentwiel várára látni, melyben egy napon furcsa fényt lát felragyogni. Önmagát is meglepő vakmerőséggel a fény forrása után ered, és így ismeri meg Stein atyát, aki nem sokkal később szellemi partnere, remek beszélgetőtársa lesz, sőt még az is kiderül róla, hogy fergetegesen tud szvingelni. A véletlen Ellát egy másik idegennel is összesodorja, Felix Winklerrel, akivel szintén lelki társak lesznek, sőt mintha mélyebb érzelmek is kialakulnának közöttük. A különös férfi titkos és veszélyes tevékenységet folytat: embereket menekít át a svájci határon, többek között olyan mérnököket, akik nem akarják szolgálni a Harmadik Birodalmat, Hitler viszont lehetetlenné teszi számukra a menekülést. Egy bombatámadás után Ella és Felix a kórházba rohannak, mert a férfi fejébe repesz megy, és a nő kapja meg a feladatot, hogy lássa el őt. A kezelés végén az orvos férj arra lép be, hogy Felix a nőt ölelve kérleli, menjen vele, segít neki átszökni a határon. Vajon hogyan dönt Ella? Elmenekül a bombázások elől? És mihez kezd a szerelem bombáival? Újjá tud valaha éledni, és hamvaiból feltámadni, mint a kedvenc étkészletén szereplő csodálatos főnixmadár?



Az 1944–45 időszál mellé a szerző zseniálisan szövi a történetbe az 1994-es szálat, melyben egy Mark nevű orvost ismerünk meg, akinek Kevin Harris nevű nagyapja pilóta volt. Eleinte nem értjük, miért fontos ez a két modern kori figura, de hamarosan kiderül, hogy Kevin a második világháború idején Singen városát is bombázta, és lelkiismerete soha nem tudta feldolgozni azt, hogy háborús feladatának annyi civil áldozata is volt. Halála előtt arra kéri Markot menjen el Singenbe, és nagyapja bűnei helyett kérjen ő bocsánatot. Mark látogatása végül nem várt találkozásokat hoz magával, és egy felfedezést, melyről Ella a háború alatt álmodozott, de maga sem gondolta volna, hogy ilyen csoda létezhet.

Bagó Tünde regénye egyszerre érzelmes útmutató a történelem drámai pillanataihoz, lenyűgöző leírása a legtragikusabb helyzetekben feltündöklő humanitásnak, és érzékeny bemutatása annak, milyen heves harcok dúlhatnak az ember bensőjében, a szívben, miközben kint is pusztító háború zajlik.


Interjú a szerzővel



Évek óta élsz kint Németországban, rengeteg helyi túrát tervezel, az ország ismerete és szeretete sugárzik a regény szövegéből. Egyértelmű volt, hogy az első könyved Németországban is játszódik majd?

Az Ella háborúja történetcsírája Németországba költözésem után néhány hónappal már megszületett. Tudtam, hogy ha ebből az ötletből regény születik, akkor az Németországban játszódik majd. A sztori azonban évekig pihent a füzetemben, és úgy terveztem, hogy első regényem történetét Dél-Olaszországba helyezem majd. El is kezdtem írni azt a történetet, de közben egyre több helyet fedeztem fel Németországban, közelebb kerültem a kultúrához, az emberekhez, a történelemhez. Itt éltem a svájci határ mellett, a Bodeni-tó közelében, és azt láttam, hogy egy ilyen hely különleges helyszín a füzetemben pihenő történetem számára. A határmenti élet, a tó, amely három országot köt össze, a nagyvárosok hiánya pont azt a hangulatot festették le, amelyet Ella története megkívánt. Egyre többször éreztem azt, én itt vagyok otthon, tudom, hogyan változnak itt az évszakok, hogyan viselkednek az emberek, mi számít helyinek és hol lapulnak a régi történetek. Elég volt egy apró biztatás és világossá vált, hogy elsőként ezt a történetet, Ella háborúját kell megírnom.

A két idősík váltogatásával – a közelmúlt és az 1944 környéki évekkel – azt akartad érzékeltetni, hogy a történelemmel mindig és minden korban foglalkozni kell, hatása évtizedekkel később is elkerülhetetlen?

Hiszek a történelem erejében, a jelenre gyakorolt hatásában. Azt gondolom, amit az egyik szereplőm ki is mond a regényben: „A nagyapám úgy tartotta, hogy a történelmet nem elég tanulni, ismerni is kell, időnként fel kell idézni, úgy, ahogy egy rég nem látott távoli rokon arcát. Nehogy elmenjünk mellette az utcán, mert akkor megsértődik, és ki tudja, hol tesz keresztbe nekünk a családban.” Én egy kistelepülésen nőttem fel, ahol mindenkinek volt előzménytörténete. A szüleim, a nagyszüleim úgy magyarázták el egy beszélgetésben, kiről van szó, hogy egy régi történetet kapcsoltak a családjához. Ezek a történetek általában vidám, kedves történetek voltak, de akadt közöttük szégyellnivaló is. Ez persze rányomta az emlegetett személyre a bélyeget, ugyanakkor sokszor hallottam azt a bizonyos feloldozást is. Annak az apja lopta el a Nagyék lovát, de ő már rendes ember lett – mondogatták. Újraértékelték a családot a régi történetek ellenére, mert a család tanult a régi történetből. Tanárként és íróként is azt szeretném elérni, hogy tanuljunk a családunk (még akkor is, ha az a tágabb értelemben vett európai családunk) történetéből. Megjegyzem, a németek sokat tanultak az elmúlt száz évből, és nem úgy, hogy átírták, vagy szőnyeg alá söpörték a múltat.

Miért pont restaurátor lett a főszereplő?

Olyan szakmát kerestem, amely kifejezi azt, hogy a történelmet nem megváltoztatni kell, hanem megőrizni úgy, ahogy megtörtént, és láthatóvá kell tenni. Ez alapján akár régész is lehetne, de én izgalmas, nem hétköznapi szakmának tartom a restaurálást. Ezen kívül kíváncsi voltam, milyen egy restaurátor munkája, így jó okom volt beleásni magam a témába.

Mennyi a valóság és mennyi a fikció a regényben? Mennyi kutatómunkát igényelt a történet megírása?

A történelmi tényeken nem változtattam, a szereplők azonban kitalált személyek (kivétel az egyik mellékszereplő), de gondolkodásukban fellelhető több, a háború alatt itt élt személy gondolkodásmódja. Mondjuk úgy, hogy sok-sok emberi történetből, általam is megismert személyből (még ha csak közvetetten is ismertem meg azokat) fejlődött ki a személyiségük. Singen városának második világháborús eseményei és a kerettörténethez kapcsolódó amerikai vonalnak is valós alapjai vannak. A történethez már az útikönyvem megírása alatt is sok-sok információt kaptam. Akkoriban sokat jártam a környék múzeumait, elolvastam minden látnivaló történetét. A háborús világhoz igénybe vettem a helyi könyvtárak segítségét, ahol eleinte félve kértem a nácizmussal kapcsolatos anyagokat, de miután készségesen segítettek, megértettem, hogy ők is az a típus, akik tanultak a történtekből. Sajnos az akkori újságokból helyben kevés maradt meg, de ami volt, abba még a koronavírus miatt bevezetett szigorítások alatt is megengedték, hogy belenézzek. Az a típus vagyok, aki mindennek igyekszik utánaolvasni, legyen szó karóráról, rádióról vagy egy gyár működéséről. Történelemtanárként szerencsére van már gyakorlatom abban, hova kell nyúlni egy-egy hiteles forrásért.

Ki a kedvenc szereplőd?

Szívesen azt mondanám, hogy Ella, de őszintén szólva a férje, Lukas sokkal közelebb áll hozzám. Nem így terveztem, de Lukas karaktere kitört a rászabott keretek közül, s így a történetből is sokkal többet hozott ki, szerintem. A mellékszereplők között is van egy személyes kedvencem, az idős professzor, az Öreg, ahogy a regényben nevezik. Őt valós személy inspirálta, kedveltem az Öreget. Sajnos már nem él.

A kötetben felbukkannak különleges német ételek, van esetleg anekdotád valamelyikhez kapcsolódóan?

Szinte mindegyikhez van. A kedvencem azonban a maultaschen története. Németországba költözésünk első hónapjaiban alig-alig mertem kipróbálni a német ételeket. Nem volt túl jó hírük, és még én is kapaszkodtam ezer szállal az elhagyott hazám tradícióiba. Láttam az üzletekben és az éttermekben a maultaschent, de nem volt túl kívánatos. Megismertem egy hölgyet, aki azóta is a barátnőm, és meghívott hozzájuk beszélgetni. Készített ebédre maultaschent, de nem úgy, ahogy én addig láttam. Dél-Németországban levesbe teszik, egyfajta levesbetétként. A barátnőm azonban feldarabolta, megsütötte és salátával kínálta. Evés közben pedig elmesélte, hogy igazából ezt azért készítették a szerzetesek a középkorban, mert így a böjt ideje alatt is rejthettek bele húst. Ezen csak diszkréten mosolyogtam, de pár hónappal később, amikor felkértek egy, a német gasztronómiáról szóló cikk megírására, akkor utánajártam a maultaschen történetének, és lám, kiderült, hogy tényleg kering egy ilyen legenda, miszerint húst rejtettek a böjt alatt a maulbronni szerzetesek a levestésztába, s ezt hívták a maulbronni zsebnek. Szerintem egyébként a maultaschen a ravioli, a derelye, az empanadas, a pierogi és pirog német változata.

Milyen típusú olvasót képzeltél el, amikor írtad a könyvet? Kiknek ajánlanád a könyvet?

Olyan történelem és emberi sorsok iránt érdeklődő olvasóknak szántam az Ella háborúját, akik a harcok helyett a hétköznapi emberek életébe pillantanak be szívesen. A kalandok, az izgalom mellett kíváncsiak egy-egy korszak háttértörténeteire, a benne élők gondolkodásmódjára is.

Melyik mondat rezgett még benned sokáig a történet megírása után?

A kézirat utolsó mondatainak leírása és a végső, nagy átolvasás nagyjából az ukrán háború kirobbanásának idejére esett, és akkoriban hetekig Ella ezen mondata jutott eszembe: „Háborúban élni és harcolni a világon a legnehezebb feladat. Úgy kell küzdenünk egy szörnyű világ ellen, hogy mi magunk ne váljunk szörnyeteggé.”


Idézetek a kötetből

„Kislány korában az apjával szerettek a stuttgarti állatkertben sétálni. Az egyik alkalommal órákig várták, hogy a vörösfarkú boa végre levesse régi ruháját. De az állat meg se moccant, tekintete elhomályosult. Az apja igyekezett elmagyarázni Ellának, hogy akár napokig is eltarthat, míg a boa felkészül a vedlésre. A kígyók ilyenkor teljesen magukba fordulnak, nem táplálkoznak, hanem nyirokfolyadékot termelnek, aminek segítségével levetik majd a kígyóinget. Ella így érezte magát a nácik között. A ruhája alatt gyűltek az egyet nem értésből fakadó indulatok, amelyek akkor szabadultak ki, amikor kettesben maradt Lukasszal. Félt, hogy egyszer csak gyorsabban termelődik az az anyag, amely megrepeszti a bőrét, és előbújik az igazi Ella.”

„Nekem is hiányzik Stuttgart. A régi, háború előtti Stuttgart. Ahol még meg sem száradt a moziplakáton a ragasztó, mi már ott ültünk a nézőtéren. Emlékszel? A mozi után mindig betértünk valamelyik bárba táncolni. Élveztem, amikor az elsők között próbálhattuk ki a barátaimmal az új Mercedes Cabriolet-t, vagy amikor csak úgy bolyongtunk kettesben az állatkertben. Milyen szép élmény volt, amikor egyik alkalommal a madárház melletti kis színpadon a zenekar az egyik Brandenburgi versenyt játszotta, és a madarak is bekapcsolódtak. De ennek már több éve. Az utóbbi időben főképp a szirénák hangját hallgattuk az óvóhelyen kucorogva.”

„– Idegesítően sokszor emlegette a Birodalmat – jegyezte meg Ella.– Te pedig veszélyes megjegyzéseket tettél.– Nehéz magamban tartani, mit gondolok. Még a hallgatásommal sem szeretném támogatni őket, de attól félek, épp ezt teszem.Nemrég ismét felszólították a fiatal, gyermektelen nőket, hogy jelentkezzenek legalább napi két-három órás becsületszolgálatra. Attól félek, téged is behívhatnak, és ki tudja, milyen munkát osztanak rád. Jobb, ha elébe megyünk.”

„Ella nem tudott nevetni. Napról napra mélyebb sebeket ejtett rajta a tétlenség. A munka és az értelmes élet hiánya. Tehetetlennek érezte magát, s hiába termelődött a bőre alatt a nyirokfolyadék, mint a kígyóknak, nem tudott kiszabadulni, képtelen volt a bőrét levedleni, csak magába zártan szorongott.”

„Ára lesz, ennek biztosan ára lesz – kattogtak Lukas agyában a stuttgarti főnöke szavai.”

„Kevin már akkor elvitte magával Markot repülni, amikor az még járni sem tudott. Még iskolás sem volt, amikor egyedül szállt fel, legalábbis a nagyapja mindenkinek ezt mesélte, de Mark tudta, hogy valójában az öreg irányított a másik ülésről. Később a repülő lett a titkos szobájuk. Ott bármiről beszélgethettek, soha senki nem hallotta őket, s hallgatólagosan megegyeztek, hogy a repülőben elhangzott titkok a repülőben maradnak. Mark itt mesélte el első iskolai csínytevéseit: hogyan kergette a lányokat a kosárpályán, érintette meg a vézna Mary mellét vagy szívta el az első füves cigit az érettségi után. A nagyapja inkább csak a háborúkról és a repülőkről beszélt, esetleg időnként megemlítette a bánatát, hogy a fia, Mark apja alig áll vele szóba.”

„A történelmet nem elég tanulni, ismerni is kell, időnként fel kell idézni, úgy ahogy egy rég nem látott rokon arcát. Nehogy elmenjünk mellette az utcán, mert akkor megsértődik, és ki tudja, hol tesz keresztbe nekünk a családban.”

„Ella volt a legcsinosabb és legvidámabb nő, akit ismert. Az öltözködése felért egy szüfrazsettmozgalommal. Magas derekú, olajzöld nadrágja teljes egészében kihangsúlyozta női domborulatait, mégis egyenjogúságot sugárzott.”

„Már túl sokat veszítettünk ahhoz, hogy nyerjünk.”

„Nem voltam elég kíváncsi. Nem néztem a dolgok mögé. Hagytam, hogy nélkülem történjenek meg.”