Tizenegy

Valahol Krakkó mellett megbújik egy nevenincs falu, ahová nyáron a hőség elől menekülnek a városiak, de ahol télen a madár se jár, és mindig fúj a szél. Arról a kevésről, ami történik a faluban, a kocsmában szerezhet tudomást az ember. Ide érkezik az egykori legendás gyerekszínész, a mostanra megvénült és leszerepelt mester, hogy barátja, Doki halála ügyében nyomozzon.

Dokit itt, a várostól mindössze néhány perc buszútra, saját hétvégi házában érte utol a végzet. De vajon természetes halált halt az egykori ivócimbora, vagy valakinek érdekében állt eltenni láb alól?

Ahogy a mester mélyebbre és mélyebbre ás, nemcsak a megoldáshoz, hanem önmagához és a múltjához, a fiatalságához is egyre közelebb férkőzik. Az ügy felgöngyölítésében a pultoslánynak, a boltos asszonynak, egy minden lében kanál menedzsernek és egy öntelt krakkói médiamunkásnak, no meg néhány kocsmatölteléknek is elévülhetetlen szerep jut.

A regényben a lengyel kocsmakultúra világán keresztül napjaink társadalmi és kulturális közegének rétegei tárulnak föl, a szereplők élettörténete pedig a kortárs lengyel miliő illúzióit és azok elvesztését példázza. A könyv fergeteges és humoros folytatása a szerző korábbi művének, a Tizenháromnak.

A kötetet lezáró Plusz végtelen című elbeszélés a mester történetének naplóformájú lezárása. A kiábrándult férfi hű társa, kutyája nélkül rója Krakkó utcáit, hogy már mindenből kijózanodva és mindenen túl, értelmet találjon létezésének.

Rövid idézet a kötetből
„Különféle elnevezéseket adott ennek a Semminek a mester. Vagy úgy hívta, hogy Világ, vagy úgy, hogy Lengyelország, vagy Emberek, vagy Társadalom, vagy Sátán, vagy Hivatal.”

Részlet a könyvből

– Most arra gondoljunk vissza, hogy milyen volt az a nap, amikor először érkeztél meg ide! – javasolta a lány. – Úgy meghat az a történet!
– Arról a napról szeretne beszélgetni, kisasszony? Parancsoljon. Autóbusszal érkeztem ide. Amikor a busz megállt, én pedig áttülekedtem a tömegen az ajtóig, a rádióban éppen pontos időt mondtak. Aztán kapcsolták Krakkót, hogy a hejnalt közvetítsék a Mária-templom tornyából. „Mit keresek én itt? – jutott eszembe. – Ahelyett, hogy mint az emberek, ülnék én is szépen a lakásomban, és a nyitott ablakon át hallhatnám a déli trombitálást, kikötöttem itt, a világvégén, és egy busz rádióján keresztül hallgatom a hejnalt. Vége a világnak.” Egyedül szálltam le. Idegen volt az utca, idegen a buszmegálló. Ezen az idegen helyen csepergett az eső. A gyümölcsfák virágai már hervadoztak. Szürkésfehér házak. Pusztaság. Egy nő várt rám a buszmegállóban. Maga volt az a nő. Csepergett az eső.
– Milyen ruha volt rajtam? Hogy néztem ki?
– Az ilyesmit nem szoktam megjegyezni. Ne szóljon közbe, kérem! Koncentrálnom kell. Maga azt mondta: „Jó napot! Itt vannak a kulcsok” – és odaadott nekem egy súlyos kulcscsomót.
– Azt mondtam: „Bocs, de nem megyek be veled oda. Félek attól a háztól. Minden rendben lesz?” – Valami ilyesmit mondtam?
– Én pedig megkérdeztem: „És hogy fogom visszaadni magának a kulcsokat?”
– Mire én: „Megtalálsz. Ez egy aprócska hely. Bárhová mész, megtalálsz!” – Ezt mondtam, és otthagytalak.
– Nagyon szép volt, amikor elment. Maga épp olyan szép érkeztében, mint távoztában. És amint néztem magát, ahogy álltam ott és szorongattam a kulcscsomót, megéreztem, hogy ez egy különleges, új történet nyitánya.
– Jé, tényleg emlékszel. Azt hittem, nem fogsz emlékezni. Hogy csak én jegyzem meg az ilyesmit. Szerintem én mindent megjegyzek. Itt nálunk, vidéken olyan kevés dolog történik. Minden kicsi és jelentéktelen.
– A vodka itt is épp akkora, mint Krakkó belvárosában. Tölt még egyet?
– Nem lesz elég? Elég sokat megittál már, pedig csak egy órával múlt dél…
De azért töltött neki. Egy teljes kupicával a piszkosbarna folyadékból. A mester egyfajta mosolynak tekinthető szájmozdulattal reagált, és kortyolt az italból. Megszólalt a telefon. A lány elnézést kért, és elindult hátra. A mester nézte, ahogy megy. Gyönyörűen lépkedett.
Fújt a szél, a tyúkok magasan repdestek, a fák recsegtek.

******

A mester a pultnál ült. Hallgatta, amint a lány hátul a mosogatóban csörömpöl az edényekkel, és felidézte magában azt a több hónappal korábbi napot, amikor először utazott ki ide, a lány átadta neki a súlyos kulcscsomót, és ő elkísérte tekintetével. Majd kinyitotta az ajtót, és belépett a nyaralóba.
Belépett a nedves porszagba.
Ebben a porban nyilvánvalóan elfajzott teremtmények éltek, akik a rejtekeikből meregették a mesterre mutáns szemecskéiket. A mester pedig megpróbálta felmérni a benti teret.
A hajdani pompa maradványai. Vagyis inkább nyirkos porral belepett pompa, áporodott pompa.
A fényűzés illata, amely pár éve még kétségtelenül belengte a szobát, most átadta a helyét valami nyugtalanító és kellemetlen szagúnak.
Régóta nem járt itt senki. Régóta nem nyitott itt ablakot senki. Nyirkos porszag uralkodott. Talán nincs is olyan, hogy nyirkos por, ilyesmi nem is létezik. A por ellentéte a nyirkosságnak, de mit tehetett a mester, ha egyszer pontosan ilyen szag töltötte be a teret.
Fogalma sem volt, merrefelé találhatták meg a holttestet. Nem találta nyomát a fehér krétával rajzolt körvonalnak – ez nyilván csak afféle amerikai hóbort, ilyet Lengyelországban nyilván nem csinálnak.
Leült az asztalhoz, rágyújtott. Ez segített. Az ismerős füst illata egy kicsit visszaszorította a mindent betöltő, nyirkos porszagot.
– Oka van annak, hogy idejöttem – mormolta a mester maga elé. – Egy nagyon fontos dolog miatt jöttem ide. Itt van valami nagyon fontos. Én pedig azért vagyok itt, hogy megtaláljam.
Szüksége volt arra, hogy magához beszéljen.
Különben még kellemetlenebbül érezte volna magát.
Rengeteget kellett beszélnie, tele kellett beszélnie az ürességet.
Az asztalon fekete kötésű, elegáns notesz feküdt. Kinyitotta. Semmi. Egy üres notesz.
Ennyi maradt. Ennyi maradt utána: az üres notesz, a nyirkos porral borított két szoba itt vidéken, a lakás Krakkóban, a két rozsdásodásnak induló autó. Az ember úgy érzi, hogy rengeteg kacatot hagy hátra maga után.