Kifosztottak

Amikor régóta nem látott ismerőseimmel
találkozom, megemlítem,
hogy írok. Egykedvűen veszik tudomásul.
Ám amikor hozzáteszem,
regényeket, a szemükben felcsillan
az érdeklődés. Tényleg? Azt hittem
szakkönyvet, válaszolják. Igen, az
rendben lenne. Ám a regényírást
nem várta tőlem senki. Még magam
sem. Az írás nagy felelősség, legalább
akkora, mint a betegekkel való foglalkozás.
Amikor gyógyítok, a testnek
van szüksége a tudásomra, a történeteimmel
pedig az emberek lelkéhez
szeretnék eljutni. Az élet furcsa
fintora, hogy az én lelkemet is egy
történet érintette meg, amit hirtelen
ötlettől vezérelve megírtam. Azótaegyik könyv a másikat követi. Csak
leülök a laptopom elé, hallgatom a zenét,
és lassan elkezdenek jönni a gondolataim.
Aztán gyorsul a tempó, és
én belemerülök a témába. Olyan ez,
mint amikor a repülőgép egyre gyorsabban
gurul a kifutón, majd hirtelen
a levegőbe emelkedik. Élvezem a repülést,
és ezt a pillanatot szeretem
a legjobban. Élvezem az írást, és minden
pillanatát szeretem. A leszálláspillanatát is szeretem. Az írásban ez
a könyv kiadásának pillanata. Itt van,
elkészült, átadom, odaadom a történetet.
Az izgalom most kezdődik! Mi
lesz a sorsa, hogyan fogadja majd a
kedves Olvasó?