Komor korunk derűje

Kilencvenegy évesen, 1981-ben halt meg Molter Károly, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyedülálló humorú elbeszélője, regényíró, kritikus, a Helikon Íróközösség tagja, aktív pályája utolsó szakaszában a Bolyai Tudományegyetem német tanszékének professzora.
A személyes emlékek sora a szerző diák-korával és Ady Endrével kezdődik, majd megelevenednek az erdélyi irodalom hőskorának szereplői - ismerősök és ma már ismeretlenek (Karinthy Frigyes, Kemény János, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Tompa László - Haják Károly, Gulyás Pál, Osvát Kálmán), s a kötet utolsó írásában öregkori önmagát láttatja a görbe tükörben, amint "romló memóriával, sok-dioptriás pápaszemmel, de hál'istennek még jó egészségben" jár-kel a világban.
"Novellásköteteinek írásai nem egyszer valamilyen anekdotából indulnak ki, ezt fejlesztették igen találó jellemképekké, illetve a kisvárosi társadalom jellegzetességeinek bírálatává" - írta róla összefoglaló művében Pomogáts Béla. Ez az anekdotaiság lényegi jegye közel fél évszázad után most újra kiadásra készített kis kötetének is, azzal a különbséggel, hogy itt az írások célpontja az író, saját maga. Amint a hozzájuk írott bevezetőben ő maga írta: "...a megélt történeteket keresem, írócéhbeliek, szerkesztő-barátok, művészemberek, tanártársak emlékét őrzöm meg, kerekítek róluk amolyan portrékat, fölidézem alakjukat és szellemük árnyékát az élet egy-egy keserves vagy groteszk, szomorú vagy vidám pillanatában".