Négyarcú Bajon-torony (A vietnámi háború költői, antológia)

Ez a kötet hiánypótló mű, jelentősége túlmutat irodalomtörténeti értékén: egyszerre dokumentálja a vietnámi háborúk nehéz évtizedeit és mutatja be közvetlen közelről azokat a hajlító, embert és népeket próbáló időket, melyek nemcsak a vietnámi néplelket határozták meg talán évszázadokra előre, hanem az egész emberiség XX. századi történetének örök érvényű tanúi is egyben.
Ezen antológia viszont egy egészen rendhagyó oldalról világítja meg a háborút, ti. a költő-katona szemszögéből. Mint a legtöbb vietnámi katona, akit fiatal fiúként soroztak be, vagy vonult önként a frontra, a kötetben szereplő költők is itt töltötték életük jelentős részét, itt váltak férfiakká, itt ismerték meg a szerelmet, az életfogytiglani sóvárgást a kedves, az otthon és a béke után; a lövészárkokban, az erdőkben, bunkerekben próbáltak a mindennapos halál és veszteségek mellett normális életet élni, szeretni, lecsendesedni, ad absurdum tartósan berendezkedni az őrületben - sokszor évekre, vagy évtizedekre.
Az egyszerű embert látjuk testközelből, aki gyorsan nő fel, válik egyszerre katonává és költővé, aki nemcsak életben maradni próbál, de nem megőrülni és megőrizni a legfontosabbat: lelkének integritását, a szépségbe és az eljövendő békébe vetett hitét. Látjuk a gyászoló katona-költőt, a dühöset, az emberségest, az elbizonytalanodót, az ábrándozót, a szerelmest, az éneklőt, és rájövünk, hogy azok is, akikkel harcolnak, pontosan ugyanilyen emberek. És amikor már ráhangolódunk a versekre, már nem is Vietnámban járunk, hanem a Corvin-közieket látjuk lelki szemeink előtt és a szovjet katonákat, a forrófejű Petőfit, az egri várvédőket, Frederico Garcia Lorcát, a normandiai partraszállás kiszolgáltatott tömegeit, a sok nemes célt és a sok értelmetlen halált örök körforgásban.
A verseket az élet kortalan és egyszerű témái uralják, és bár nyelvezetük múlt századi, és tematikájuk egy olyan ideológiában fogant, melyet mi már magunk mögött tudhatunk, de a versek közvetlensége, életigenlése és alapvető erkölcsisége gyorsan elfeledteti velünk ezeket a felszíni aggályokat, és elvezet minket egy mélyebb megéléshez és együttérzéshez.
Mivel a kötetben szereplő hat szerző mindegyike a két világháború között született és hosszú kort ért meg, betekintést nyerhetünk a szerzők időskori, gyakran önreflexív vallomásaiba is, mint például a kötet egyik emblematikus versében, a Ki? Én!-ben, melyben az idős költőt komoly aggályok és lelkiismeretfurdalás gyötri, látván azon árvák nehéz sorsát, akik édesapjai a költő propagandaverseit szavalva és azokon felbuzdulva rohantak oly sokszor meggondolatlanul a halálba.
Az antológia ilyetén egy kor és a múlt század fontos lenyomata, ereje nem a költői virtuozitásban rejlik, hanem abban, ahogyan az emberi sorsok annyira közel jönnek hozzánk, hogy hatásuk alól már nem vonhatjuk ki magunkat, olyannyira, hogy szinte Robert Capa és Chrudinák Alajos szemével látunk már, színről színre.
A kötetben szereplő hat szerző közül már csak egyikőjük él, a Vietnámi Írószövetség jelenlegi elnöke, aki most is aktív és fáradhatatlanul építi országa irodalmi kapcsolatait a világgal, ugyanakkor fiatalos kíváncsisággal tekint a kortárs világirodalomra, különösen a magyarra.
Szándékaink szerint egy következő antológiában a fiatal, kortárs vietnámi költészetbe szeretnénk betekintést nyújtani, és megmutatni, hogy milyen érdekes világot tudnak teremteni a szükségből lett katona-költők gyermekei és unokái, nem feledve az örökül kapott hagyományt, de új lendülettel és fiatal szemtelenséggel törve maguknak új utakat.